Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

2. szám - I. Kun László: Franciaország vízútja

240 Ennek ellenére azonban megállapítható, hogy a víziutak a régi időkben a vasutak hiánya és a közutak rossz állapota miatt domináló szerepet vittek és a franciaországi áruszállításoknak tipikus eszközei voltak. Domináló szerepük jó ideig tartott, mert a vasutak — fejlődésük kezdetén — magas díjtételeik következtében nem tudtak a víziszállítások olcsóságával versenyezni. 1840 körül tapasztalható az első áramlat a víziutak ellen. A víziutak hívei azonban, hivatkozva az olcsóságra, elérték, hogy a francia közlekedési politika a vasutakkal párhuzamosan a víziutakat is tovább fejlesztette. 1870-től kezdve újra széleskörű megvitatás tárgya a vasutak és víziutak problémája. Ismét győzött azonban a takarékosság érve, amit támogatott még az a fölfogás is, hogy a víziszállításokkal nagy szénmegtakarítás érhető el, a vízlépcsőknél vízierő termelhető és a tározott vizek mezőgazdasági célokra előnyösen használhatók föl. Ezeknek az érveknek a figyelembevételével dolgozta ki Freycinet 1878-ban a közmunkákra vonatkozó nagyszabású programmját, mely a következő évtizedekben meg is valósult. 1900 táján indul meg újból a támadás az uralkodó felfogás ellen és pedig a Baudin-féle programm tárgyalásánál a Parlamentben, amit követett Colson mérnöknek és nemzetgazdásznak, a párizsi École des Ponts et Chaussées és a Sorbonne jelenlegi tanárának állásfoglalása. Utóbbinak nemzetgazdaságtanában kifejezett véleménye szerint a vasút fölénye azzal a csatornával szemben, amelynek fenntartási és javítási költségeit a szállítóknak kell fizetni, minden körülmények között kétségtelen. A vasút ezenkívül még sikerrel versenyezhet azzal a víziúttal is, amelyen való szállítás mindenféle illetéktől mentes. Később, 1914-ben Picard a vasutakról szóló művében már tárgyilagosabb alapra helyezkedik. Szerinte vétek volna a már meglévő víziutakat elhanyagolni és a nagy forgalmúakat nem tökéletesíteni, azonban új vonalak létesítését — az időközben szerzett tapasztalatok alapján — csak abban az esetben tartja indokoltnak, ha azok építését egész különleges körülmények kívánják meg. Ezt a — víziutakkál szemben táplált, de általában objektív — véleményt tekinthetjük a háború előtti francia hivatalos fölfogásnak. Jött azonban a háború, mely új tapasztalatokat, új megismeréseket hozott és ezek révén a víziutak szerepe ismét jelentékenyebb mértékben domborodott ki. Fölmerült ismét az a kérdés, hogy inkább fejlesszék-e a jövedelmezőbb vasutakat, avagy a víziutakat, mely utóbbiaknak haszna nem annyira szembeötlő. A kérdéssel sokan foglalkoztak, az állandóan napirenden volt és van. Eldönteni valószínűleg nem tudják, mert azok az alapos számítások, amelyeket akár egyik, akár másik oldalról a szakértők végeznek, egyrészt nem mentesek olyan feltevésektől, amelyek a másik részről nem vonhatók kétségbe, másrészt pedig, mert azokban rendkívül sok tényező ismeretlen. Kétségtelen, miszerint a takarékos francia a háború alatt szerzett tapasztalatokon okulva és tanulmányozva a németországi víziutaknak háború előtti, alatti és utáni szerepét, arra a meggyőződésre jutott, hogy a víziutakat fejleszteni kell. Modernizálni kell a régieket, kiküszöbölve ezeknek a hibáit, tökéletesítve ezek berendezéseit, hogy ilymódon egyrészt a lokális jellegű áruszállítások jobban legyenek lebonyolíthatók, másrészt pedig, hogy a transzverzálisoknak látszó,