Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

1. szám - V. Németh Endre: Olasz módszerek a lecsapoló csatornákban levezetendő vízmennyiségekenk a csapadékból való számítására

103 A csatorna esésének figyelembevételével most már a Q vízmennyiségnek megfelelő F

1 keresztszelvényterület, ezzel pedig a fajlagos férőhely javított értéke F, + L . F

1 V

1 = —1 kapható. Rendesen a második közelítő érték teljesen megfelelő. A Amint ebből az eljárásból látható, a v mennyiségben nemcsak a tározásra rendelkezésre álló medertérfogat, hanem annak fokozatos megközelítése kapcsán a vízgyűjtőterület völgyeleteinek hosszirányú esése is figyelembe van véve. Mivel pedig a késleltetés elvén alapuló számítási eljárások (az olasz Turazza és a magyar Korbély eljárása) lényegeként tulajdonképen a vízgyűjtőterület esésviszonyainak figyelembevételét jelölhetjük meg, ami — bár burkolt alakban — a Puppini eljárásában is meg van, ezért elmondhatjuk, hogy Puppini eljárása határozottan jobban megközelíti azt a kívánságot, amelyik szerint a vízgyűjtőterület egyéni sajátságait minél szélesebb alapokon kívánjuk figyelembe venni. Csupán egy tulajdonság nem jut kifejezésre ennél az eljárásnál sem : A vízgyűjtőterület alakja. Ezt azonban a többi eljárásnál is csak azon az úton lehet figyelembe venni, hogy a kedvezőtlen alakú (legyezőalakú stb.) vízgyűjtőterületet részekre bontva, az egyes részek vízhozamát külön-külön vesszük számba, vagy pedig normális alakú területekként számítva, az eredményeket tapasztalati úton beszerzett alaki tényezővel szorozzuk. Ezt a módot viszont а Радрргш-eljárásnál is követhetjük. Ami az eljáráshoz szükséges adatok megbízható beszerzését illeti, az a és n mennyiségek származásáról már szólottam és megállapítottam, hogy lehetőleg hosszú időköz, legalább tíz évi csapadékmegfigyelésre van szükség. Itt csupán arra mutatok rá, hogy mert a Montanari-iéle függvény az eső időtartama és a csapadékmagasság között teremt összefüggést, ennélfogva kívánatos, hogy rajzoló esőmérők : ombrográfok adatait használjuk fel, mert rövid időtartamú esőkre vonatkozólag másképen kielégítő adatokat nem kaphatunk. Mondanunk sem kell, hogy az esőmérőhálózat sűrűsége mennyire fontos. Olaszországban ezen a téren óriási a haladás, aminek jellemzésére megemlítem, hogy 1917-től 1930-ig 611-ről 4306-ra emelték fel a csapadékmérő állomások számát ! Átlagban minden 72 km

2-re •esik egy csapadékmérő. A csapadékmérők közül pedig 700 darab ombrográf. A v értékének megállapítása, amint az előbbiekből láthattuk, nem ütközik semmi nehézségbe. Legfeljebb azt említem még meg. hogy a másod-, harmad- és negyedrendű csatornákat az eső kezdetekor üresnek tekinthetjük, a főcsatornának pedig a kisvízszinéből indulhatunk ki és mindegyik esetben a kiöntési biztonságnak megfelelő vízszinig terjedő térfogatot tekinthetjük férőhelynek.

6 Hiszen a legnagyobb lefolyásra kerülő vízmennyiséggel számolunk, amelyik csak rövid ideig időzik a mederben, tehát nem okozhat kárt azzal, hogy az említett idő alatt a vízszin •a művelési biztonság által megkívánt magasságot meghaladja. Külön kell azonban megvizsgálni, hogy a maximális vízmennyiségre méretezett szelvény esetén közepes vizeknél, amelyek hosszabban időznek a mederben, nem emelkedik-e a vízszin a művelési biztonságnak megfelelő szint fölé. 6 A levezetésekben tulajdonképen mindig az az eset volt feltételezve, hogy az eső kezdetekor a csatornák teljesen üresek. Ha tehát a főcsatornában az eső kezdetekor már valamilyen q

0 vízmennyiség folyik és az v

0 fajlagos férőhelyet foglal el az üres meder v fajlagos férőhelyéből, akkor a levezetés kiinduláspontjában is eltérés lesz. Ez abban nyilvánul meg, hogy a vizsgált csatornaszelvényhez érkező p vízmennyiség két részből fog állani : az esőből szár-