Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

1. füzet - I. Kenessey Béla: Viczián Ede

4 szolnoki m. kir. folyammérnöki hivatalhoz osztották be, ahol a Tisza-átmetszések fejlődésének tanulmányozásával foglalkozott. 1896 január havában már a szatmári folyammérnöki hivatalnál találjuk, ahonnét egy szamosi jeges árvizi sikeres védelem után már ugyanazon év augusztus havában a Vízrajzi Osztályhoz osztották be. Ottan végezte el öt esztendei szívós munkával Magyarország víziereinek felvételét és pedig úgy, hogy eközben addig ismeretlen nyomokat és elveket követett. Erről a munkájáról hivatalos beszámolóján kívül egy nagyszabású munkát is készített, ami 1905-ben jelent meg. Hogy ennek a valóságos forrásmunkának milyen sikere volt, mennyire hasznos és felhasználható adatok voltak benne, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1913-ban már második kiadása került közkézre. Minisztere dicséreten felül külön is megjutalmazta érte. Majd a lehető legváltozatosabb, de mindig tudományos, a gyakorlat szempontjából is érdekes kérdések megoldásával foglalkozva, 1905 őszén házasságot kötött Szilley Gabriellával, akit korai halálakor Imre fiával együtt mély gyászban hagyott hátra. 1909-ben a soroksári Dunaág munkálatainak kirendeltségéhez került, ahol ismét alkalma nyílott országos érdekű kérdésekkel való foglalkozásra. Ott oldotta meg a Dunaág felső és alsó torkolatánál leggazdaságosabban építhető vízerőtelep kérdését, amiknek létesítésével kapcsolatban a Duna—Tisza-csatorna is állandóan lett volna vízzel ellátható. Ezzel a munkájával nemcsak minisztere elismerését szerezte meg, hanem azt „A soroksári Dunaág vízereje" címen közkézre is adva, elnyerte vele a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet egyesületi nagy aranyérmét. Említett beosztásában érte a világháború. A katonai szolgálat alól való felmentését nem fogadva el, önként jelentkezett s mert itthoni katonai szolgálata nem elégítette ki hazafias szívét, sorhadi szolgálatra való beosztását kérte. A katonai vezetőség azonban felismerve mérnöki értékét, katonai „kerületi mérnöki" minőségben alkalmazta. Ebben a beosztásában tett igen értékes szolgálatok után a miniszter 1917-ben hivatalból felmenttette és szolgálattételre a Vízrajzi Osztályba osztotta be, aminek 1919-ben vezetője lett. Ott érte meg a háborúnak szomorú véget adó forradalmat, majd az azt követő, még gyászosabb kommunizmust. A kommunizmus leveretése után igen megtisztelő, de magyar szempontból szomorú beosztást kapott. A Magyar Területvédő Ligában kifejtett tevékenységének elismeréséül a Magyar Békeküldöttségnek tagja, majd a gróf Apponyi Albert által vezetett delegáció szakértője lett. Mindenkor meglévő izzó hazafisága ott is megnyilvánult. Az ő eszméi és javaslatai alapján, de gróf Teleki Pál szívós és kitartó munkája folytán belekerült a békefeltételek közé a híres 293. §., ami Magyarország vízrajzi egységét mentette meg. ízig-vérig, tetőtől-talpig magyar volt. Ebben nem tudta megtörni a proletárdiktatúra sem. Akkor hallatlan erőt fejtett ki annak érdekében, hogy osztálya személyzetének viselkedése kifogástalan és alkotmányos maradjon. 1925-ben átveszi a kultúrmérnöki osztály, majd 1927-ben a főosztály vezetését. Mint azelőtt is mindig, úgy azután is a lehető legélénkebb tevékenységet fejti ki. Tagja a Mérnöki Kamara Tanácsának, a műegyetemi szigorlati bizottságnak, az Országos Középítési Tanácsnak, a Tisza—Dunavölgyi Társulat központi bizottságának, a budapesti országos kereskedelmi és ipari kikötő végrehajtó bizottságának, a békeszerződés alapján szervezett „Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság" magyar véleményező bizottságának.