Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

2. füzet - V. Kenessey Béla: Az 1885. évi XXIII. t.-c. 51. §-a

175 Hogy a vázolt eljárás azután milyen virágokat terem, arra saját gyakorlatomból több példám van, de csak egy pár nagyon kirívót említek meg. Az egyik eset olyan vasúti vonal pótbejárásán történt, amelyiknek egy szakaszát bizonyos okokból módosítani kellett és amelyiknek első bejárásán a hivatal tagjainak más helyeken való elfoglaltság miatt és mert a hivatal a bejárásról az utolsó percben szerzett értesülést, olyan mérnök vett részt, aki a vidéket egyáltalában nem ismerte. Hozzávéve ehhez a már említett nehézségeket és a vármegye közönségének a vasúthoz fűződő nagy reménységét és érdekét, az első bejáráson olyan módon sikerült mindent megállapíttatni, ahogyan tervezve volt. Az említett pótbejáráson személyesen vettem részt, aki az egész vidéket, annak minden vizét, a vizek természetét a legnagyobb pontossággal ismertem. Bár az eljárás vezetője kereken kijelentette, hogy az eljárás puszta alakiság, mert a megelőzőn megállapítottakon változtatni egyáltalában nem lehet, kötelességemből kifolyólag igen lényeges változtatások kérésével állottam elő. így többek között kívántam bizonyos műtárgyak szabadnyílásának megnövelését, másoknak olyan módon való elhelyezését, hogy azok sarkantyúszerűen ne működhessenek, hangsúlyoztam az alapozási mélységek előírását, egy községi marhahajtó úton, ahol a legeltetési idényben 1500 bivaly volt egyetlen csordában, az átjáró megfelelő szélesítését. Nemcsak a magát már nyeregben tudó vállalkozó szállott velem szembe, hanem a vármegye képviselői is, akiket a bejárás vezetője azzal támogatott a leghathatósabban, hogy kérésem jegyzőkönyvre való vételét egyszerűen és kereken megtagadta. Nem maradt más hátra, mint nyilatkozatomat külön kellett írásba foglalnom és úgy csatolnom a jegyzőkönyvhöz. A vállalkozó, aki a műegyetemen velem egyidőben végzett, kartársi jóindulattal figyelmeztetett makacsságom súlyos következményeként arra, hogy az állásomba kerül. A kereskedelmi minisztériumban feltűnvén erőteljesen megtámogatott álláspontom, a földmívelésügyi miniszter úrhoz fordultak, aki azután a hivatal kerületi felügyelőjét küldötte ki azzal a megbízatással, hogy a helyszínén mindent a legnagyobb pontossággal vizsgáljon meg. Jelentését néni ismertem, de az eredmény az volt, hogy a vállalkozó egyetlen műtárgyat sem építhetett meg addig, amíg annak pontos, részletes terveit a vezettem hivatalnak be nem mutatta és azokra a hivatal hozzájárulását a hivatal pecsétjével megerősítve rá nem írtam. A marhahajtó utakra vonatkozólag ilyen intézkedés nem történt. Azokat a vállakozó úgy építette meg, ahogyan tervezve voltak. A terv pedig megfelelt a vasúti szabványoknak, amiket persze a bivalyok nem ismertek. Ennek az lett a következménye, hogy amikor a nagy betontömbökbe ágyazott vasoszlopokhoz erősített, vastartókból csinált korlátok közé a bivalyok bejutottak és a szi'íkületben ősi bivalyszokás szerint valósággal összetömörültek, az egész alkotmányt, mintha az csupán gyufaszálakból való lett volna, teljesen tönkretették, a korlátvasakat és a vasoszlopokat mint fűzfavesszőt, össze-vissza hajlították. Egyszóval nem ismerték a vasúti szabványokat. A másik eset szintén jellemző Egy régebbi helyiérdekű vasút végállomása előtt a pálya egy, ottan már elég tekintélyes folyót keresztezett. Az áthidalás a folyó legkedvezőtlenebb helyén, kanyarulat csúcspontján épült meg és pedig teljesen faszerkezettel, fajármokkal és szárnyfal nélküli fahídfőkkel. A folyó egy ritkán megjelenő nagy árvize a homorú parton lévő hídfőt egyszerűen körülmosta, ott, a balparton valósággal új medret