Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

1. füzet - III. Kenessey Béla: Az 1885 : XXIII. tc. alapján megállapítható hozzájárulás és az eljárás lebonyolítása

12 hajtása tárgyában kiadott 1200/914. sz. földmívelésügyi miniszteri rendelet 17. ,^-ának második bekezdéséből, ami a 40. § alapján végrehajtandó munkálatok költségeire a következőket mondja : „A hatóságnak a medrek karbahelyezésénél végzendő munkálatok megállapításánál gondosan mérlegelnie kell az azokból a meder- és parti birtokosokra, valamint a többi érdekeltekre háramló terheket, miután ezeknek önként érthetőleg arányban kell állaniok azzal a haszonnal, amelyet a munkálatokkal el lehet érni." Habár tehát a hatóság rendelkezési joga meg is van, a vele való élés az olyan esetben, amikor a költségek az elérhető haszonnal nincsenek arányban, olyan hatalmi túllépés, amit nemcsak általános közgazdasági szempontok miatt, hanem a hatósági tekintély megóvása érdekében is kerülni kell. Mindenesetre érdekes e mellett az idézett szakasznak az a további intézkedése, amely szerint a megterhelés határa a viszonyok és körülmények változatos voltánál fogva nem szabható ugyan meg, de kimondja, hogy az első jókarbahozatalnál a kataszteri holdanként való 50 aranykorona (mai pénzben 58 aranypengő) legfelső határnak tekintendő. Hozzáteszi azonban ehhez, hogy az elérhető haszon nagyobb mértéke esetében ezen a határon túl is lehet menni. A most említett lehetőség tehát egyúttal azt is jelenti, hogy csekély elérhető haszon esetében a holdanként tehernek is megfelelően kisebbnek kell lennie, sőt lehet olyan eset is, amikor a nullát közelíti meg, vagy éppen el is éri. Ma már nem ismeretesek azok az okok, amik az 50 koronás határt akkor indokolhatták, s arra csakis azt lehet mondani, hogy biz az elég magasan van megszabva. Az említett rendelkezésben tehát a teherviselés tekintetében olyan korlát van állítva, aminek túllépése annál indokolatlanabb, minél nehezebb viszonyok között él az ország gazdaközönsége és minél súlyosabban érzi meg a legkisebb terhet is. Ez egyébként áll a felső határ megközelítésére is. Már többször idézett tanulmányomban erről beszélve a következőket mondottam : „Az említett intézkedés (tudniillik a felső határ megszabása) rendkívüli felelősséget ró elsősorban a hatóságonak javaslatot tevő kultúrmérnöki hivatalokra, amiknek nagyonis megfontoltan kell eljárniok és úgy a meglévő, valamint az elérhető gazdasági helyzet által adott, illetőleg adandó viszonyokat szigorú mérlegen kell megvizsgálniok, nehogy az eljárás megindításával hiábavaló költségeket, annak keresztülvitelével pedig valóságos gazdasági kárt okozzanak." Ezt a megjegyzést ezúttal és itten is a maga teljes egészében fenn kell tartanom, mert a mondottakat nem egy esetben hagyták teljesen figyelmen kívül és egyesek kívánságára akkor is megindították az eljárást, amikor annak lebonyolítása és a hatósági akaratnak való érvényszerzés határozott kárral járt. Vizsgáljuk meg most már, mi haszna lehet a meder- és partbirtokosnak a 40. § alapján való jókarbahelyezésből, illetőleg abból, ha a vízfolyás méretei és vízvezető képessége a természetesen való fejlettség állapotának megfelelnek? Természetesen egyúttal fel kell állítani az ellenszámlát is és meg kell vizsgálnunk, hogy milyen kára van abból, ha a vízfolyás degenerált? A kérdés vizsgálatánál először is olyan állapotból indulok ki, amikor a vízfolyás a természetesen fejlettség állapotának való megfelelés mellett a völgy legmélyebb vonalán halad.