Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - V. Rohringer Sándor: Az Alföld öntözése

77 nép nagy tömege is, mely tudomást sem vesz róla, sőt újabb és újabb lecsapolások iránti kívánságaival mellénk áll. Ezek után rátérek az öntözés kérdésére, melyre a közvélemény, a lecsapolások Alföld kiszárító hatásának, klímamegrontó eredményének a köztudatba való könnyelmű bedobásának következményeként bizonyos várakozással tekint. Vannak, akik külföldi kirándulásaik révén felfedezni vélik, hogy hazánk gazdálkodásában ismeretlen volt az öntözés, s hogy csupán jó külföldi mintára volna szükség, hogy a szerintük tudatlan és indolens magyar paraszt —, aki azonban szerintem nagyon is értelmes és megfontolt és nincs még elrontva felületes kultúrával —, hogy ez a magyar paraszt, valamilyen jó külföldi minta ismeretében azonnal át fog térni kis birtokának öntözésére. Mások, mint Széchenyi egyedül hivatott magyarázói lépnek fel és egyenesen követelik az öntözést az Alföldön, mert Széchenyi megmondotta, hogy az Alföldnek virágoskertté kell változnia. Az a nagy magyar, akit így interpretálnak, valóban kívánta az Alföldnek nem csupán vízmentesítését, hanem a Tiszavölgyi Társulat megalakításának célját kijelölve, a víznek mindennemű használatát is, azonban abban a mocsárvilágban, amelyben még ő élt, bizonyára nem láthatta az évtizedek multán kialakuló helyzetet, annak összes nehézségeit, s így egészen bizonyosan nem akarhatta az öntözés olyatén megszervezését, amint azt némelyek — hatalmi szóval, törvényes kényszerrel a gazdálkodás megkötésével — elképzelik. Ami hazai öntözéseink múltját illeti, nem oly sivár annak a képe, mint sokan gondolják. Az idegen uralom alá került Felvidéken alkalmam volt látni számos régi jogon fennállott öntözést, jelesül Abaúj, Gömör, Nógrád, Hont, Bars, Zólyom vármegyékben sok ezer hold rétnek egyszerű öntözését ; hasonlóan voltak és bizonyára vannak ilyenek az erdélyi részeken is. De akadtak nagyobb komplexumok is, mint pl., hogy csak egyet említsek, a zólyomvármegyei véglesi uradalom több száz holdas rétöntözése. Tomka Emil szerint a török időkből maradtak fel a torontálmegyei rizsöntöző telepek is, ahová a török kiűzetése után olaszokat telepítettek. A kultúrmérnöki hivatalok felállításával különösen Kvassay Jenő, Kolozsváry Ödön és jeles társaik ösztökélő munkája országosan fölkeltette a figyelmet az öntözések iránt. Keletkezett is számos öntözés, összesen mintegy 26,000 kat. holdon, de azok jó részét különböző okokból felhagyták. Ma már legfeljebb ha 14,000 hold maradt meg. Miért? A válasz nagyon egyszerű : mert nem volt még itt az idejük, nem volt meg azok kényszerítő gazdasági szükségessége. Az öntözések eme csődjének egyik fő oka az, hogy az öntözést jóformán kizáróan műszaki munkának tekintették, holott az földmívelésügyi, birtokpolitikai, hitelügyi, szociális és kereskedelmi és csak ezek után műszaki kérdés — úgy értve a dolgot, hogy ha az öntözések körül — feltéve, hogy van elegendő víz az öntözéshez — valami hiba van és ez műszaki hiba, azt a legkönnyebben lehet jóvá tenni, ellenben, ahol az előbb felsorolt egyébb föltételek hiányzanak, ott alig lehet az új öntözéseket felvirágoztatni s a fennállókat fenntartani. Egészen más a megítélés a lecsapolásokkal szemben, mert az abszolút szükségesség, holott az öntözés már nein az, hanem csupán közgazdasági célszerűség lehet. Miután az öntözések függvényei bizonyos adottságoknak, amely szóval az előbb felsorolt szociális, birtokpolitikai stb. feltételeket értettük, ezekbe az adottságokba kell szervesen beilleszkednie az újonnan tervezett öntözéseknek is.