Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - II. Dr. Ballenegger Róbert: A belvízlevezetés, a lecsapolás és az elszikesedés talajtani vonatkozásai

29 kezményeként a talaj nedvesen szétfolyik, rendkívül nehezen szárad és ha kiszáradt, kemény, mint a kő. A szikes talajnak e közismert fizikai sajátságai a talaj agyagos részeinek kémiai szerkezetével függenek össze. Ezt a megállapítást, amely a talajtan egyik sarkalatos tétele, az utóbbi emberöltő kutatásainak köszönhetjük. Kissé mélyebben kell bevilágítanom azoknak az összefüggéseknek természetébe, amelyek az agyagos talaj kémiai összetétele és fizikai sajátságai közt vannak. Bontsunk szét evégből egy agyagos talajt alkotó részeire. Az iszapolásnak nevezett művelet segítségével a talajt különböző nagyságú részekre bonthatjuk szét. Megkülönböztethetünk benne különböző nagyságú homokszemeket és finom porszem nagyságú részeket. Előbbiek különböző nagyságú ásványszilánkok, amiket a talaj vázrészeinek is nevezhetünk. E vázrészeket a talajban végbemenő kémiai mállás egy finom agyagos részekből álló bevonattal borítja be. E bevonat részecskéi igen aprók, két ezredmilliméternél kisebb átmérőjűek és olyan lényeges új sajátságokkal felruházottak, amilyeneket a talaj vázrészeinél nem találunk. Ezek az apró részecskék kolloid sajátságnak. Ilyen kolloid sajátság a Brown-féle molekuláris mozgás. Ugyanis, ha egy vízcseppet, amelyben agyagos részek lebegnek, mikroszkóp alatt nézünk, az agyagos részecskéket heves mozgásban levőknek látjuk. A mozgás törtvonalú és lia a heves mozgásban levő apró agyagos részek egymáshoz ütődnek, egymást eltaszítják. Ha azonban a csepp vízbe egy kis sókristályt teszünk, az apró agyagos részecskék nagy pelyhekké tömörülnek. Az agyag tehát a vizes szuszpenzióból kisózható. Ennek a jelenségnek a talajban rendkívüli jelentősége van. Törvényei igen egyszerű kísérletekkel tanulmányozhatók. Tegyünk egy csészébe egy maréknyi agyagos talajt s dörzsöljük szét tiszta eső vagy desztillált vízzel és egy ideig való ülepítés után öntsük át a zavaros folyadékot egy nagyobb pohárba. Ismételjük ezt meg addig, amíg a talaj már nem teszi zavarossá a vizet. Ekkor a csészében visszamaradtak a talaj durvább részei, míg az agyag a finom kőliszttel a pohárba került. A pohárban levő folyadék igen sokáig zavaros marad, mert az agyagrészecskék kicsinységük miatt a vízben sokáig lebegnek. Ha most a zavaros folyadékhoz kevés mészvizet öntünk, akkor pár percen belül azt észleljük, hogy az agyag szabad szemmel látható, nagy pelyhekké tömörödik és rövid idő alatt leülepedik az edény fenekére, a fölötte levő folyadék pedig kitisztul. Az agyag a mész hatására koagulálódott, pelyhekké verődött össze. Az agyag kicsapásához nem kell sok mész. Schloesing kísérletei szerint az olyan vízből, amelynek literében 200 mg mész van, az agyag rögtön kiválik ; 100 mg meszet tartalmazó лиг már sokkal lassabban hat, ebben a teljes kicsapódáshoz több napra van szükség, míg ha a víz mésztartalma csak 50 mg, a mész hatástalan és az agyagot nem csapja ki. E kísérletek azt bizonyítják, hogy az agyag koagulációja csak akkor következik be, ha a koaguláló só töménysége egy bizonyos küszöbértéket meghalad. E küszöbérték a mész sóinál igen alacsony. A mész sói erőteljes koagulálók. De nemcsak a mész sói, hanem az összes fémek sói is koagulálnak és különbséget csak a küszöbérték nagyságában találunk. Igen erős koagulálók a 3 vegyértékű fémek sói. így példának okáért a vasnak és az alumíniumnak sói, utánuk sorrendben a 2 vegyértékű fémek : a kalcium és a magnézium sói következnek, míg