Vízügyi Közlemények, 1930 (12. évfolyam)

1. füzet - II. Dr. Luncz Géza: Vadpatakszabályozási eljárások a francia Alpesekben

13 A nagyobb folyók, folyamok vizének a vadpatakok vizével azonos törvényszerűség szerint történő lefolyása nem vonható tehát kétségbe. Nem szorul ezek után bizonyításra az a körülmény sem, hogy a folyók, folyamok vizei a vadpatakoknál már kissé szélesebb völgyet alkotó tordaszerű patakoknak nevezett vízfolyásokkal is — melyek a vadpatakoknak hü másai — teljesen azonos törvények szerint folynak le. Hiszen — miként föntebb már említettem — minden természetes vízlefolyás teljes hosszszelvényének grafikusan ábrázolt képe —• a vízszintes és a függőleges lépték megfelelő megválasztása mellett — mindig ugyanazt a jellegzetes ívelésű görbét mutatja. A nagyobb folyók középső s főként alsó szakaszain előforduló, milliárdokra menő értékeket megsemmisítő árvízkatasztrófákat ugyanazok a természeti törvények idézik tehát elő, amelyek — a fentebb előadottak szerint — a tordaszerű patakokat medrükből való kilépésre kényszerítik. A víz lefolyásának azok az akadályai ugyanis, amelyek a folyamokban — az azok középső vagy alsó szakaszán — betorkoló folyók finomabb szemcséjű hordalékának lerakodásából képződnek, ugyanazt a szerepet töltik be a folyamok vizének felduzzasztásában, amit a tulajdonképeni vadpatakok nagyobb szemcséjű hordalékanyaga a tordaszerű patakok vizének kiáradásánál betölt. Az a körülmény pedig, hogy a betorkoló folyóknak a folyamokban gátszerű akadályul szereplő hordaléklerakódása nem mindig közvetlenül a betorkolás helyén, vagy közelében, hanem sokszor attól lejjebb, nagyobb távolságra következik be, egyáltalában nem dönti meg a nagy folyóknak a vadpatakokhoz való hangsúlyozott hasonlatosságát, a vízlefolyásnak azonos törvényszerűségét. Lássuk azonban miként függ össze ez az eddig kimutatott hasonlatosság a vadpatakoknak a nagyobb folyók, folyamok kártevéseire gyakorolható hatásával, másszóval a vadpatakok lehetnek-e működésük által valamilyen káros befolyással a síkvidéki területekre? Magából a vízlefolyások azonos törvényszerűségéből erre még nem következtethetünk. A folyamokba nemcsak vadpatak eredetű vizek ömlenek be s hordalékot — ha alárendeltebb mennyiségben is •— a nem vadpatak eredetű vizek is visznek beléjük. Vizsgáljuk meg azonban a vizek lefolyásának egy másik törvényszerűségét is. A hegyifolyók, vadpatakok hosszszelvényének a nagyobb vízbe való betorkolástól az eredet felé folytonosan emelkedő, vagyis az égbolt felől nézve homorúnak látszó görbéje a valóságban sohasem mutatja azt a minden hullámzástól vagy apró beszögelésektöl, tagozódásoktól mentes, jellegzetes símaívelésű görbét, amelyikről eddig szó volt. Az ív jellegzetes hajlása állandó ugyan, de abban kicsiny megtörések, kiegyenlítődések s helyükbe más becsorbulások, vagy dudorodások mindig követik egymást. A víz állandóan mossa, mállasztja azt a felületet, amelyikkel folyásában érintkezik, alávájja a partokat s mindezzel a hosszszelvényben állandó kis változásokat hoz létre, de törekvése — a tehetetlenségi törvénynél fogva — mindig odairányul, hogy olyan útat, medret biztosítson magának, melyben végre minden további lemosás, mélyedésbetöltés, vagy kivájás stb. fölösleges, amely már az eróziónak, alávájásnak stb. minden pontban teljesen egyenlően ellentáll, s amiben a víz már zavartalanul folyhat le. Ennek a helyzetnek az elérése egy eszményi egyensúlybajutást jelentene. Amikor valamelyik vadpatak ezt az eszményi egyensúlyt elérte, vagy legalább is megközelítette, illetőleg — Surell szavaival élve — amint esésének megkívánt pontos határához eljutott, — akkor az már kialudt, megszűnt vadpataknak tekinthető, mely károsítást többé nem tehet. Bemard azonban rámutatott arra, hogy a vadpatakok ezt a hosssszelvénybeli egyensúlyi helyzetet (profil cC équilibre d' un torrent) sohasem érik el teljesen, mert amikor egyensúlyba jutásukat kezdenék már megközelíteni, még akkor is képes a legjelentéktelenebbnek látszó kicsiny zavaró körülmény is (mint pl. az egyenletes