Vízügyi Közlemények, 1929 (11. évfolyam)

1. füzet - I. Dr. Schmidt Elek: A vízszabályozás fejlődése és jelen állása Magyarországon

63 továbbá, hogy a vízhez járhassanak, a tisztogatást akadály nélkül eszközölhessék. A vízjogi törvény nem ismer többé földesurat, csak partbirtokost. A vontatóutak szolgalma ember emlékezet óta fenn áll. Ha a víz elmosta a vontatóutat, a szolgalmi jog új útak elfoglalására is kiterjedt. Ez volt a jogviszony Magyarországon a vízjogi törvény megalkotása előtt. Horvát-Szlavonországban és a katonai határőrvidékeken — ezen terhes szolgalommal szemben — az osztrák törvénykönyv alapján az a jogszokás fejlődött ki, hogy a régi vontató út helyett az új terület az állam által kisajátítás útján szerezhető meg. A vízjogi törvény az utóbbi jogszokást fogadta el. A törvénynek az a rendelkezése, mely szerint az ártérfejlesztés alapjául az addig, a töltések létesítése után ott tapasztalt legnagyobb árvízszín veendő, igen fontos és terhes intézkedés. Eszerint tudniillik az ármentesítő társulatok költségeihez nemcsak azok az érdekeltek tartoznak hozzájárulni, akiknek területe az ármentesítés előtt el volt öntve, hanem az ú. n. fensíki területek tulajdonosai is, akik csak a töltések megépítése után előállott magasabb vízszín következtében kerültek bele az ártérbe. A törvény intenciója az volt, hogy szélesebb alapra helyezze az ármentesítő társulatokat, mert — különösen a Tisza völgyében — képtelenek voltak a reájuk nehezedő terheket elviselni, s mert a 80-as években az állam sem volt olyan helyzetben, hogy rajtuk segíthessen. A szabályozási költségek elviselése így tűrhetőbbé vált, mert több társulati tag, illetőleg érdekelt között oszlott meg. Az árterületek osztályozását és a hozzájárulási kulcs megállapítását a közgyűlés által kiküldött ötös bizottság végzi. Az árlérfejlesztés, osztályozás és a hozzájárulási kulcs megállapítása után a választmány ártéri telekkönyvet köte les készíteni. A társulati töltéssel védett csatornák, épületek, utak tulajdonosai olyan arányban járulnak a társulat költségeihez, mint amennyiben kerülne saját építményük fenntartása a töltések nem léte esetén. A hozzájárulás nagyságának megállapításánál első fokon dönt a törvényhatóság közigazgatási bizottsága és másodfokon végérvényesen a miniszter. Ebben a paragrafusban a törvény eltér általános mentalitásától, mert más vízügyekben első fokon nem a közigazgatási bizottság, hanem az alispán illetékességét ismeri el. Ha valamely társulatra nehezedő terhek nincsenek arányban az ármenetesítésből származó haszonnal, a társulat nem folytathatja tevékenységét, feloszlik. Sokszor azonban a közérdek megkívánja az ilyen társulatok fennmaradását. Ilyenkor az állani hozzájárulásával könnyít a társulat terhein. A vízjogi törvénynek a társulatokra vonatkozó része nem mondható egységesnek, mert a tiszai törvény fenntartása mellett a társulati törvényjavaslatot csatolták hozzá. Míg a vízrendező társulatok felügyeletét az 1871. évi XXXIX. t. c. törvényhatóságokra ruházta; az 1879. évi XXXIV. t. с. a felügyelettel a folyammérnöki, illetve államépítészeti hivatalokat bízta meg, addig a vízjogi törvény a közvetlen felügyeleti jogot a miniszterre bízta, aki ezen jogát megbízottai által gyakorolja. Az érdekeltek terhein kívánt könnyíteni a törvény azon intézkedése, mely szerint „vízszabályozási ügyben" küldött leveleket és iratokat a posta díjmentesen továbbította. (Ez ma már megszűnt.)