Vízügyi Közlemények, 1928 (10. évfolyam)
2. füzet - II. Hartmann Ottó: Vízmennyiségek és sebességek kiszámításának lehetősége a keresztszelvények és felületi sebességek alapján. Fordította: Kenessey Béla
26 30, 50, 100 cm és néha nagyobb magasságban kezdettek meg, mindazáltal még ma is a képletek és mérési eredmények biztos alapjaiul és a sebességváltozás elméleti megvizsgálására szolgálnak. Ezek a görbék a legnagyobb görbület helyén 5 helyett legfeljebb 1—2 mért pontot tartalmaznak, amikkel a sebességi görbe alakjának megállapítása természetesen lehetetlen. Továbbá az sem érthető, hogy elméleti vizsgálatok céljaira olyan méréseket is felhasználtak, amelyeknél a mérőcsónak duzzasztásával is kellett volna számolni. Hogy a mérőcsónakok duzzasztanak-e vagy sem, azt mindig összehasonlító kísérletekkel kell eldönteni. Ha duzzasztanak, az ilyen csónakok elvetendők a róluk mért eredményekkel együtt. Függőkompokon végzett összehasonlító kísérleteim szerint a hegyes, magasra szökő, a vízből kiálló orrú, kapcsolt dereglyék duzzasztást nem okoznak, A mérési módoknak sok tekintetben egységesebbeknek kell lenniök, mint a jelenben, s amellett különbséget kell tenni a tisztán gyakorlati és a hidrológiai vizsgálatok között épen úgy, mint az építési célokra szolgáló és a precíziós lejtmérések között. A tárgyalt vizsgálatokhoz főként kis szárnyakkal végzett mérések használtattak fel, amikkel a sebességi görbe a fenék fölött 3 —5 cm-ig megállapítható. A másodpercenkénti vízmennyiséget képviselő test kiszámítása csak akkor lehetséges, ha az sík és meghatározott törvény szerint változó felületekkel határolt, míg grafikus integrálással minden test köbtartalma meghatározható, ha teljes mérés áll rendelkezésre. Ha a mérési eljárás megrövidítésével kifogástalan eredményre törekszünk, a számítási eljárás csak megközelítő lehet, s az eljárásnál arra kell törekedni, hogy a másodpercenkénti vízmennyiséget képviselő testet olyan, szabályosan alakított simuló testtel helyettesítsük, amelynek köbtartalma a lehetőség szerint megegyezik a pontos mérésnek megfelelő testével. Ennek érdekében szükség van tehát a víz mozgási alakjainak bővebb vizsgálatára. b) Az ideális, súrlódásmentes mozgás állandó, vagy változó mélységeknél. Legelemibb mederalaknak a teljesen sima ferde síkot tekinthetjük, amin valamely víztömeg egyenletes sebességgel, tehát gyorsulásmentesen, a vízszálaknak teljesen párhuzamosan való maradása, s így oldalra való kitérés nélkül állandó t mélységgel mozog. A vízlefolyásnak ezen egyes-egyedül ideális módja összehasonlítható valamely papírtömbnek, mint egésznek, sima, csiszolt alapon való lecsúszásával, amikor is az egyes lapok egymástól nem válnak el. A rétegek párhuzamos volta kizárja, hogy a vízszín alatt mozgó réteg a felszínre jusson. Ezt a mozgási módot azonban a vízszálak könnyű eltolhatóságánál fogva a fenék legkisebb egyenetlensége megváltoztatja. Ha ennek a végtelen széles ferde síknak bizonyos szélességű részét a haladás irányába eső két függélyes síkkal kiszakítjuk, a víz legkezdetlegesebb mozgási alakjához, a súrlódásmentes, állandó mélységű folyáshoz jutunk. A mozgás nagysága, vagyis a vízszálaknak másodpercenként egyformán megtett v útja szabja meg a víztest alakját. Ennél, az első alapalakú mozgásnál a szelvény vízszálai úgy egymással, mint a fenékkel párhúzamosak. Egyetlen vízszál sem juthat a felszínre. Ha tehát a vízszín csekély esésélől eltekintünk, illetve a megtett utat vetületével egyezőnek tekintjük, a legelemibb víztest a négyszögű hasáb, melynek köbtartalma btv.
