Vízügyi Közlemények, 1928 (10. évfolyam)

2. füzet - I. Kenessey Béla: Kvassay Jenő emlékezete

kvassai jenő emlékezete. Összeállította : KENESSEY BÉLA. Hogy ki volt Kvassay? Erre bőségesen felelnek a magyar vizek, a magyar mező- és közgazdaság, továbbá alkotásai és a világ tudományos irodalmai Mindegyik kimerítő feleletet ad, habár a magyar vizeknek egy része ma csak suttogva meri nevét kiejteni. Életének két határköve: születése és halála nehéz viszonyok idejére esik. Születésekor orgiákat ült az osztrák bosszú, a szép ország Ausztria gyarmatává süllyedt le, ahol osztrák és cseh beamterek sanyargatták a magyarságot és tépték le testéről a maradék gúnyát. Hungária távolba néző szemekkel, lángoló arccal és gúzsbakötött kezekkel tehetetlenül nézte a vandálok működését. Halála a vörös uralom rémségeinek idejére esett, amikor az idegen vérüek által félrevezetett és önmagát kormányozni sem tudó csőcselék akart új világot teremteni és ennek érdekében a meglévő világot alapjáig lerombolni. Hungária ezt a szégyentől piros arccal, lesütött szemekkel és lebocsátott karokkal nézte, s csak abban bizakodott, hogy nem tarthat sokáig. Szegény Hungária! IIa tudja, mi következik azután, bizonyára sírva borúi le a hármas halomra és magyar lélekkel kéri a magyarok Istenét, bocsássa sújtó ostorát azokra a hitványakra, akik a gyászos jövőt előkészítették, lehetővé tették. Még javában tombolt a vörös őrület, amikor Kvassay örökre behunyta szelíd tekintetű szemét. Mert csodálatos volt ez a két véglet között élt nagy ember. Maga volt a megtestesült szelídség és szeretet, ami szinte sugárzott szeméből. Halálakor a magyar mérnökség géniusza lefelé fordította lobogó fáklyáját, így gyászolta azt, aki nem volt politikus, nem volt a szavak embere, hanem a tetteké, aki egész életét a szó legszorosabb értelmében hazájának szentelte s olyan eredményeket ért el, amik örökéletűvé teszik nevét. Fuit! Nem, nem volt, nem múlt el, csak földi porhüvelyét takarták el szülő földjének hantjai, szelleme, lelke, alkotásai örökké élnek, örökké harsonázzák nevét és dicsőségét, amíg csak magyar vizimérnök él ezen a földön, amíg magyar gazda túrja ennek a megszentelt földnek rögeit, amíg magyar hajók járják a magyar vizeket. Ha volt valaha alkotó, aki ércbe öntött emléket érdemelt, úgy ő az! Sajnos, ennek a kötelességünknek teljesítésére ma gyengék vagyunk, kénytelenek vagyunk megvárni azt a jótékony zivatart, ami elsöpri egünkről azokat a fellegeket, amik az Isten kalapjának kétharmadát sötétségbe borítják s majd derültté teszi ismét a magyar eget a Kárpátoktól az Adriáig. Addig be kell érnünk a néma betűk hallhatatlanságot lehelő soraival, általuk kell gondoskodnunk arról, hogy neve továbbra is ragyogóan álljon mindenek előtt, akikben magyar szív és magyar lélek van. 1