Vízügyi Közlemények, 1923 (9. évfolyam)

1. füzet - IV. Sajó Elemér: A budapesti kereskedelmi kikötő munkálatai

25 felügyelete alatt) működését és 1919 novemberben történt feloszlatásáig a munkáslétszámot 1200 főre emelte fel. (L. a II. sz. rajzot.) A bizottságnak 1919 őszén történt feloszlatása után a munkálatok állami részei a földmívelésügyi minisztériumba, városi részei pedig a székesfővároshoz kerültek vissza. A földmívelésügyi és a kereskedelemügyi minisztérium munkálatait azonban már nem választották újra szét, hanem azok egyesítve továbbra is a földmívelésügyi minisztériumban maradtak. A soroksári Dunaág balparti területe a fővárosé, jobbparti része (a Csepelsziget csúcsa) pedig az állam tulajdona. így tehát a főváros hatáskörébe a balparti munkálatok, az államéba pedig a jobbpartiak kerültek. Hogy ebből a széttagolásból származó hátrányokat valamennyire enyhítsék és a két összetartozó munkacsoport közt némi összhangot biztosítsanak, az alkotmányos kormány 1919. végén egy úgynevezett véleményező bizottságot szervezett (az állam és a főváros képviselőiből), melynek elnökévé szintén Kájlinger Mihályt nevezték ki. Ez a bizottság azonban, mivel alig kerültek eléje véleményadás végett érdemlegesebb ügyek, már alig működött. A kikötő ügyének ez a korszaka épen két évig (1921. év szeptemberéig) tartott. Ezen idő alatt a munkálatok aránylag csak csekély erővel folytak. A szigetvágány az állam hatáskörében maradt, de ott érdemleges munka nem történt. A C. és D. jelű medencék munkálatai megszűntek, részben a miatt is, mivel vitás volt, hogy az állam vagy a város folytassa-e azokat. Abba maradt a petroleum-kikötő munkája is. A munkálatok két évi pangásának okát főképen administrativ természetű nehézségekben, néha hatásköri összeütközésekben stb., szóval ugyanazokban a szervezeti bajokban találjuk meg, a melyek a háború előtt is megakadályozták a munkák megindítását. Mint a későbbi fejlemények mutatták, ezeknek a bajoknak nem oka, hanem okozata volt az is, hogy a pénzügyministertől nem sikerült számbavehető összegeket kieszközölni az épités céljaira. De annak a körülménynek, hogy a kikötő ügyei széttagozódtak az állam és a főváros között és az államnál is tulajdonképen nem voltak eléggé egységesen egy szerv hatáskörében, még egy másik nagyon súlyos fejleménye következett be: ugyanis 1920. év tavaszán egy külföldi pénzcsoport opciót kapott a kikötő összes munkálataira. Az opció kiadása az illetékes tényezők megkérdezése nélkül történt. Ha a kikötő ügye egy aránylag független, egységes és erős kézben van — akár autonom bizottságéban, akár pedig kormánybiztoséban — teljesen elképzelhetetlen, hogy annak megkérdezése nélkül történhetett volna ilyen nagysúlyú intézkedés, melynek azután valósággal vészesek voltak a következményei. Az opció folytán minden téren a legnagyobb bizonytalanság következett be és a már úgyis nagyon mérsékelt kikötőépítő tevékenység teljesen megbénult. A külföldi csoport huzta-halasztotta a tárgyalásokat és ma- (1923 áprilisban), vagyis 3 évre az opció kiadása után kezd csak a helyzet valamennyire tisztázódni. Mikor dunai szomszédaink a legnagyobb erővel dolgoztak kikötőik és forgalmuk fejlesztésén, már eddig majdnem három évet veszítettünk épen mi, akik legjobban el voltunk maradva a vasút és víz közti átrakodó és tároló berendezések tekintetében. Időközben, épen mivel az ügyek lassan mentek, a helyzet javítása céljából 1920-ban a földmívelésügyi ministeriumban egy kebelbeli u. n. végrehajtó bízott-