Vízügyi Közlemények, 1917 (7. évfolyam)

4-6. füzet - II. Hajagos Imre: Árvédelmi tapasztalatok

<88 Az új nyomási görbe tehát a III-mal jelölt vonalhoz lesz hasonló. A medencze és A pont közti kutak vízszíne tehát leszállt és a fedőrétegre ható nyomás (a II. és III. vonal közti II. metszékekkel) megfogyva, tapasztalat szerint legtöbbször mindenütt annyira kisebbedik, hogy a fakadóvíz nemcsak A és В pontok, hanem а В és a medencze közti szakaszon is visszahúzódik és a legkisebb ellenállások vonalát követi. Ezen magyarázat kiegészítésre csak akkor szorul, ha az árvíz nagyon hosszantartó. Ekkor ugyanis már számolni kell avval a hátrányos körülménnyel, hogy a statikai egyensúlyba jövő fakadóvíz nemcsak a szorító árokban vagy a szorító töltéssel határolt medenczében éri el a lehető legnagyobb magasságát, hanem mindenütt megfelelő nyomást gyakorolva, a fedőréteget is folyton áztatja. Ily esetekben tehát gondoskodni kell arról is, hogy a statikai egyensúly létrejöttének megakadályozása végett a felfogott fakadóvíznek lefolyást adhassunk. Ezt a czélt szolgálja a Szojka-féle elrendezésnél a 3-ik árok. Erre azonban

4 nagyon ritkán lehet szükség, mert ma már alig van oly aTacsony fekvésű begátolt árterület, melyen a belvízrendezés megvalósítva nem lenne, még pedig olykép, hogy a belvizek az árvizek tartama alatt is lefolyásra juthatnak. Uykép a belvízcsatornák a fakadóvizekre is legalább oly mértékben hatnak, hogy azok statikai egyensúlyba nem jöhetnek, mert a talajvizek útján némi elfolyásra jutnak; legalább is nagyon könnyen gondoskodhatunk arról, hogy a felfogott fakadóvíz mesgye vagy útárkok felhasználásával a legközelebbi belvízcsatornába szabályozható lefolyást találjo". A lefolyásnak ugyanis nem kell állandónak lennie, elég ha a fakadóvizet időnként leeresztjük. Az előadottakra figyelemmel a sz&ritóárkolást következőkép rendezzük el : A kétoldali, a várható fakadóvízszín fölé 05 m-rel érő, legfeljebb 05 m széles koronájú töltés közé fogott szorító árkot, esés nélkül, lehető mélyen, oly fenékszélességgel ássuk ki, hogy a töltések anyaga kikerüljön. Az árok tengelyvonalát a külvíz lefolyásával azonos irányban, lehetőleg a mentesítendő terület legmélyebb vonalán út-határvonalak mentén vezetjük oly hosszban, hogy a szorítóárok mindkét végén fakadóvíz-mentes területbe kössön be. Ha a későbbi tapasztalatok esetleg azt mutatják, hogy a szorítóárok és a töltés között egyes mély területek még mindig nedvesen maradnak, akkor az ily szakaszokon a védtöltés lábától legalább 50 m távolban külön szorítóárkokat emelünk, melyek az első, főszorító ároktól teljesen függetlenül csakis a nedves területek hosszában létesítendők. Ott, hol a külvízre a hosszantartó magas árvizek jellemzők, a főárkot egy alkalmas út, vagy mesgye ároknál vagy túlfolyó nyílással, vagy egyszerű zsilippel láthatjuk el, melyet időközönként megnyitva, felhasználunk arra, hogy a szorító-árok vizét a legközelebbi belvízcsatornába lecsapoljuk. Ezek után. a földalatti vizek árvédelmét illetőleg, nem tartom feleslegesnek még felhivni a védekezésre hivatott kartársak figyelmét a régi magyar közmondásra: «jobb félni, mint megijedni». Jól tudom, hogy a hosszantartó árvíznél, gyengébb méretű töltéseknél a földalatti vizek oly sok ponton és oly sok változatban jelennek meg, hogyha minden jelenség komoly baj előjele lenne, a küzdelem csak ritka esetben vezethetne sikerre. De egyfelől kétségtelen, hogy minél kisebb jelentőséggel bir a mutatkozó hiány, az legtöbbször elenyésző költséggel éa az amúgy is rendelkezésre álló erővel, annál könnyebben, gyorsabban orvo-