Vízügyi Közlemények, 1917 (7. évfolyam)

4-6. füzet - II. Hajagos Imre: Árvédelmi tapasztalatok

286' felgyülemlő kisebb mennyiségű fakadóvizek könnyen lecsapolhatok legyenek. (Kvassay: Csekély esésű folyók szabályozásának rendszerei.) A védelem ezen módjára kétségtelenül az a meggondolás vezetett, hogy a külvíz nyomását kiegyenlítve, a talajsurlódásból eredő nyomásveszteséget érvényesítsük és a fakadóvizeket mindinkább alacsonyabb és alacsonyabb vízszinű medenczékre oszszuk. Hátránya azonban a szorítótöltésezésnek, hogy a mentesítendő terület jelentékeny része áldozatul esik. Bár a gyakorlatban nem szokás egynél több szorítótöltést emelni; e rendszer az érdekeltség körében népszerűvé válni nem tudott, mert nyilvánvaló, hogy ama leggyakrabban előfordulni szokott esetekben, midőn a fakadóvizes területek több érdekelt tulajdonát képezik, minden egyesre különböző érdekeltségi fokozat mellett, jelentékeny terület feláldozása révén megvalósítani oly védelmet, melynek legnagyobb hasznát esetleg a szomszédos érdekeltek látják, — csak drága kártalanítás útján lehetne. De nincs is kellőkép megokolva a szorítótöltések szokásos távolsági elrendezése, mert a fakadóvíz előtörése a mentett oldali teriiletek relatív magasságától is függ. Világos tehát, hogy a szorítótöltésezésnek az ártér magassági viszonyaihoz és nem valamely szabványtávolsághoz kell alkalmazkodnia. Végre miután a víznyomás független a vízoszlop felületének nagyságától; indokolásra sem szorul, hogy valójában területpazarlást jelent a szorítótöltések közé fogott területek feláldozása. A hatásnak elméleti szempontból azonosnak kell lennie, ha bármily csekély fenékszélességü, de mindkét oldalon töltések közé fogott árkokkal hozzuk létre az ellennyomást. A gyakorlati eredmény azonban összehasonlíthatatlanul kedvezőbb, mert ez esetben fakadóvízmentesek lesznek az árok mindkét oldalán, tehát a védtöltés mentett oldali lába mellett fekvő területek is. Mindenkép helyesebb tehát, ha a fakadóvizek ellen a szorítótöltésezés helyett hét töltés Vázé fogott árkokkal védekezünk, mely eljárást megkülönböztetésül szorító árkolásnak nevezek. Ez eljárást a gyakorlatban 1897-ben alkalmaztam a volt törökbecsei nagyréti ármentesítő társulatnál. Ugyanis az egyik ártéri birtokos azt panaszolta, hogy benevezett versenylovainak kifutó pályáját a fakadóvíz jórészt elöntötte és így a training lehetetlenné vált. A pályát a töltéstől 30—40 m széles repczetábla választotta el ama 100 m széles völgyeletnél, mely a töltéstől a pálya egész átmérőjének hosszában húzódott s amely mélyedésben a fakadóvíz maximális mélysége mintegy 40 cm volt»