Vízügyi Közlemények, 1917 (7. évfolyam)

4-6. füzet - II. Hajagos Imre: Árvédelmi tapasztalatok

280' sát megakadályozzuk. Ugyanígy járunk el, ha az árkok teljes kitöltésére elegendő salakkal vagy kavicscsal nem rendelkezünk. A nagymérvű, praegnansan kifejezett, tehát már többnyire csuszamlással is • kapcsolatos átázásnál szűrőkkel kellő eredményt elérni csak akkor lehet, ha a töltés lábánál nincs fakadó víz ós a természetes talaj

H vagyis a töltés alapja még elég szilárd. Ekkor közvetlen a töltés lábában, a szokottnál nagyobb mérettel, esetleg 1-0 m szélességben a még elég kemény talaj felszínéig leásott és lehető gyorsan kavicscsal kitöltött, az átázott töltés egész hosszában összefüggően létesített szívóárokkal, melyből a tisztára megszűrt vizet egy vagy több helyen megfelelő nagyságú fadudákkal vezetjük ki, fokozatosan még kiszáríthatjuk a töltést. Ellenesetben azonban a kellőkép már meg nem alapozható szívóárkok minduntalan összefolynak, elsárosodnak és azon állandó megnyitásával is legfeljebb csak annyit, érhetünk el, hogy a töltés állapota nem romlik. A gátszivárgások, átázások és csuszamlások megszüntetésére szolgáló közvetlen úton való védelmi eljárásokat illetően, miután azokat Péch József Gátvédelme elég kimerítően ismerteti, a következőkben csak az újabb tapasztalatok eredményeit tárgyaljuk. Az újonnan megerősített vagy felmagasított töltések szivárgásainak megszüntetésére a töltés koronájának «meglékelése» ritkán alkalmazható, mert a töltésemelós rendszerint sok kilométer töltéshosszra terjed ki és így elegendő jő földanyaggal rendelkezhetnénk is, kétséges, hogy a sebtében, bizony nem mindig megbízható munkásokkal, esetleg csak közerővel létesíthető ékelés után a töltés tömörebb lesz-e? Midőn pedig a töltést meglékeljük, az újonnan felhordott felső száraz réteg átvágása után előbukkan a víz ós így víz alatt kell leásni a töltés ép magjáig, mert különben az ékelés sikeres nem lehet. Ámde a 0'8— 10 m széles ékelési árokban, melynek fenekét a munkás lábaival folyton gyúrja és a mely árok a víz előbukkanásával egyre omlik, sárosodik és így a munkás mást mint sáros hantokat már nem dobál ki; a töltés ép részének megállapítása nem is oly könnyű dolog. Az ékelési tehát ma már csak akkor használjuk, midőn valamely gyanús jelenség miatt a töltés valamely pontját közelebbről meg akarjuk vizsgálni. A víz felöli oldalon tehát a szivárgások ellen földből vagy földeszsákokból készült reátöltéssel védekeznek olykép, hogy azt csaknem mindig deszka vagy pallókból készült palánk vagy. szádfallal biztosítják. Miután megfelelő földanyag beszerzése legtöbbször nehézségekbe ütközik, a felhasználás közben legnagyobbrészt teljesen átázó földnek hatása pedig amúgy is meglehetősen kétes értékű, legjobb a földfeltöltést egészen elhagyni és egész erőnket a szádfalazásra fordítani. Ez esetben a lehető szoros illeszkedés végett megfelelően hegyezett deszkákat vagy pallókat, melyek hosszát lehetőleg úgy állapítjuk meg, hogy azok még a szilárd talajba is benyomulhassanak, a víz szélében egészen a talaj színéigleverjük még pedig a veszélyeztetett töltésszakasz egész hosszában, először egy sorban; csak ha az ilykép készült szádfal elégtelennek látszik és egyébként elegendő idő és anyag áll rendelkezésre, sűrítjük a már levert falat egy hozzá közvetlenül csatlakozó deszkasorral. Ha az árvíz jelentékenyen növekedett és a fellépett új szivárgások ellen való védelem kapcsán a már létesített fal kedvező hatását is fokozni akarjuk, akkor lehetőleg az időközi áradás mértékével hosszabb deszkákvagy pallókból az új vízszélben egy második szádfalat létesítünk. С