Vízügyi Közlemények, 1917 (7. évfolyam)

4-6. füzet - II. Hajagos Imre: Árvédelmi tapasztalatok

269' Az edény megrepedt falán a víz «szivárog», míg a forrás «fakad». Ha a folyó vize nem a töltéstesten, hanem attól elkülönítve, az altalaj vezetörétegén át áramlik az ártérre és ott egyes pontokon feltör: buzgárok vagy talajforrások keletkeznek. Vizsgáljuk most már e vizek természetét közelebbről. Az átszivárgásnál alig van könnyebben megérthető • tünemény. Tudjuk, hogy a víz annál inkább behatol a környező talaj likacsaiba, minél nagyobb a nyomása, vagyis minél nagyobb a vízoszlop relativ magassága. Ha pedig a talajba szivárgott víznek útjában munkát végeznie nem kellene és ennek folytán a nyomómagasság által képviselt helyzeti erólyét részben vagy egészben el nem vesztené : a föld felszínéig felérő likacsokon, repedéseken át mindenkor a küívíz színének magasságára törne fel. Tapasztalati tény azonban, hogy a talaj tömöttsége és a megtett út Iwssza arányában a víz nyomási erélye gyorsan felemésztődik. Szojka Gusztáv 1879. évben tett kísérletei alapján fel is állított egy képletet, mely a külvíz terepszín feletti magassága (y) és a felszínre jutó szivárgó víz határa (x) között a következő összefüggést állapítja meg: y

3 = ax. Itt x tapasztalati tényező, melyet Szojka a Körös—Tisza —marosi ármentesítő társulatnak megvizsgált mindszenti szakaszán 0'129-nek talált. (Faragó: A belvíz levezetése.) E képletnek azonban ép x faktora azon tényező, mely a szivárgás természetére felvilágosítást adhatna. Kétségtelen ugyanis, hogy y. nem állandó, hanem nagyon is változó, mert ugyanazon nyomómagasság mellett a szivárgás annál jobban terjed, minél kisebb az útjába eső ellenállások összege, vagyis minél lazább szerkezetű a talaj. A talaj vízvezetőképessége pedig gyakran még a szivárgási időnek is függvénye, mert legtöbb talaj az átázás fokának növekedtévei mindegyre vízátbocsájtóbbá válik. Ép így csak általános jellegű tájékozást nyújthat az ismeretes Dupuit-féle képlet is. Sőt közvetlen kísérletezés esetében is nagyon óvatosaknak kell lennünk, mert gondos körültekintés nélkül a talált eredményeket — melyeket általánosítani soha sem szabad — kellő összhangba hozni nem sikerül. Azon hazai kísérletek eredményei, melyeket Péch József a «Gátvédelem» czímű művében közölt, mutatják, hogy a szivárgó víz hasonlónak látszó körülmények között is nagyon változó módon terjedhet. A meder szélétől 10 m-re a szivárgó víz a csatorna, illetőleg a Tisza vizénél Puszta-Peklán egyszer 23, máskor 33; és azonosnak jelzett talajviszonyok mellett Lúdváron 80, Algyőnél 44 cm-rel volt csak alacsonyabb. A víz szélétől 50'0 m távolban pedig P.-Peklán 73, illetőleg 98, Lúdváron 259, Algyőnél már 387 m volt a két vízszin közti különbség. Ez adatok szinte csábítanak ama hamis következtetésre, hogy P.-Peklánál oly csatornavízszin ellen, mely a terepnél 2 m-rel magasabb, egyszerű, földből készült töltésekkel védekezni sem lehetne. Köztudomású pedig, hogy a Dunavölgy terepviszonyai a péklai határénál általában sokkal kedvezőtlenebbek. Bár elég feltűnő, nem tették vizsgálat tárgyává e kísérleteknél azt a körülményt, hogy a szivárgó víz észlelt magassága bizonyos távolságon túl már csak nagyon lassan változott. így Algyőnél 300 m távolban 361, 40'0 m-nél 366, 500 m-nél 387 cm volt