Vízügyi Közlemények, 1915 (5. évfolyam)
6. füzet - I. Gillyén József: A pozsonyi Dunaszakasz szabályozása
215 vereknél a hajók még gyakran használták ezt á balparti keskeny medret és alacsony vízálláskor a teljes magasságra kiépített sarkantyúk tövénél nem állott volna rendelkezésre a szükséges hajózó mélység. A kiépített balparti fenéksarkantyúk kedvező hatása csakhamar jelentkezett. Az 1906. évi őszi állapotot feltüntető rétegtervből láthatóan a meder a 10—12. folyamkilométerek között egészen a várakozásnak megfelelően fejlődött és itt már sem a helyi-, sem az átmenő hajóforgalomnak nem volt többé semmi akadálya. A dunasormenti partvédezet mentén elhelyezett fenéksarkantyúcsoporttal elzárt régi hajózó út pedig kezdett elzátonyosodni. A jobbparton a hid alatt beépített 3 fenéksarkantyú között is magas zátony rakódott már le, de ezek alatt a sarkantyúk alatt a folyam sodra elhagyva a magasra kiépített baloldali kikötőménti partvédezetet a jobbparthoz tért át s a balpart mentén, a tervezett sodorvonalban zátonyt rakott le. Ennek a mederalakulásnak valószínűleg az volt az oka, hogy a tervezett sodorvonal túlságosan nyújtott, nincs elegendő görbülete s bár a kikötőmenti partvédezet 'tetemes magasságú, a mélységeket még sem tarthatta maga mellett. Ezen a szakaszon tehát újabb kisvízi szabályozó művek kiépítésére volt szükség. Ez okból 1907-ben a 13 folyamkilométer táján a jobbpart mellett kialakult mélységek elzárására az elysiumi párhuzamosműből kiindulva két újabb fenéksarkantyút építettek ki. Ezeknek egymástól és az 1905. évben az elysiumi párhuzamosmű felső végénél kiépített sarkantyútól való távola (az ideális sodorvonalon mérve) 300 méter volt, tehát kétszerese annak a távolságnak, á mely a jóváhagyott általános kisvízszabályozó elveknek megfelelően betartandó le'tt volna. A helyi viszonyokat tekintve ugyanis elegendőnek látszott ebből a sarkantyúcsoportból csak minden másodiknak akiépítése, a sarkantyúcsoport teljes kiépítését pedig csak abban az esetben szándékoztak végrehajtani, ha már a kiépített sarkantyúk hatása a kívánt czél elérésére' nem bizonyul elegendőnek. A fenéksarkantyúk hatásának előmozdítása végett az elysiumi párhuzamosmü magasságát is szabályozták. A kisvízszabályozó elvek ugyanis megkívánják, hogy a domború partok lehető alacsonyak és lankásak legyenek. Ennek az elvnek megfelelően épült ki az 1903. évben a pozsonyligeti partvédezet, melynek koronája -)- 6 2 magasságból kiindulva 3'2°/oo-es esésben van kiépítve s az elysiumi párhuzamosmü felső végéhez -j- 2-0 m magasságban csatlakoznék. Az elysiumi párhuzammű koronáját a 0—400 m közötti szakaszán ugyanezen 3'2% 0-es lejtőben a kisvíz magasságáig (-(- 80 cm) szándékoztak lehordatni — ettől kezdve pedig a 800 folyóméterig, hol a párhuzamosmü egy szigethez csatlakozik — a kisvíz szintjéig. A párhuzamosműből 1907-b'en felszedett követ a fenéksarkantyúk építéséhez használták fel. Az elysiumi partvédezet mentén ritkábban kiépített sarkantyúcsoport azonban nem bizonyult elegendőnek a sodornak a baloldalra a kikötőmenti partvédezethez való visszaterelésére, mert mint az 1907. évi őszi állapotot feltüntető rétegtervből látható, a 13—14. folyamkilométerek között keletkezett balparti zátony az 1907. év folyamán még inkább megerősödött és tartani lehetett, hogy a téli kikötő torkolata is el fog zátonyosodni. Ezért mégis szükség volt ennek a sarkantyúcsoportnak kiegészítésére, a mely czélból az 1908. évben még 3 sarkantyút építettek itt ki, felhasználván az elysiumi partvédezet folytatólagos lehordásából kikerülő kőanyagot.
