Vízügyi Közlemények, 1915 (5. évfolyam)

6. füzet - I. Gillyén József: A pozsonyi Dunaszakasz szabályozása

216 Ezeket a sarkantyúkat azonban 1908-ban nem tudták kellő hosszúságban kiépíteni, mert végeik a keskeny hajózó útba estek. És így, bár a mélységeket az 1908. évi őszi rétegtervből láthatóan az elysiumi párhuzamosmű mellől a meder közepe felé terelték, a szemben fekvő zátony elmosatását még sem tudták előidézni, a mi részben annak is tulajdonítható, hogy a fenéksarkantyúk kiépítése után állandóan rendkívül alacsony vízállások voltak. A fenéksarkantyúk végei s a balparti zátony között mély, de nagyon keskeny meder keletkezett, mely nemcsak a hajózásnak volt jelentékeny akadálya,hanem az 1908/9 telén jégtorlódást is idézett elő. A jég ebben a keskeny szelvényben két izben megállott s első izben -f- 5-20 m, másod izben + 7'27 m magasságra duszasztotta meg a vizet s így kétszer is veszélyeztette Pozsony város árvédelmi biztosságát s azonkívül a téli kikötő egyrészének jéggel való eltömödését is okozván az ott telelő hajókban is kárt okozott. Ezeknek a bajoknak elhárítása végett a kérdéses zátonyt mielőbb el kellett távolítani. E végből az 1909. év folyamán azt a kikötőmenti partvédezet mellett 50 m fenékszélességre ki'svíz alatt — 3 0 m mélyen kikotorták s így a hajózásnak a tervezett sodorvonal irányában útat nyitottak. Kívánatos lett voha még az előző évben rövidebbre kiépített fenéksarkantyúknak megnyújtása is, ez a munka azonban a jégmenés okozta károk sürgős és nagy kőmennyiséget kívánó helyreállító munkálatai miatt az 1909. évről elmaradt. Az 1909. évi őszi állapot rétegtervéből láthatóan a pozsonyi hid feletti szakaszon a folyam sodra már teljesen abba az irányba helyezkedett, a hova a szabályozó művekkel terelni akarták, a hid alatti részen azonban a 13 — 14. folyamkilóméterek között a hajózó út, bár a kikötőmenti partvédezet mellett kotrást végeztek, még mindig az elysiumi sarkantyúk fejénél vezetett. Az 1910. évre tervbe vette a folyammérnöki hivatal ezeknek a sarkantyúknak meghosszabbítását és az előttük elvonuló középzátony részleges átkotrását. A sarkantyúk meghosszabbítását azonban az állandóan magas vízállások miatt nem- tudták elvégezni, csak a zátonykotrást hajtották 1910-ben végre. A sarkantyúk meghosszabbítására aztán nem is volt szükség, mert a Duna a kotrás végrehajtása után a pozsonyi szakasz egész hoszszában teljesen a hajózásra legkedvezőbb tervezett irányba helyezkedett. Az 1910., 1911. és 1912. évi állapotot feltüntető rétegtervek, összehasonlítva a régi, szabályozás előtti állapotot feltüntető rétegtervekkel világosan mutatják a szabályozó munkálatok kiváló sikerét. A 10. és 13. folyamkilométerek közötti régebbi rossz gázlók eltűntek; a 11.»és 12. kilométer között lévő átmenet mind irányát; mind mélységi viszonyait tekintve a lehető legkedvezőbb; a mélységek a balpart mentén ott állandósultak, hol reájuk a helyi hajózásnak szüksége van. A pozsonyi szakaszon újabb kisvízi szabályozó művek beépítésére előreláthatóan szükség nem lesz, ennek a szakasznak szabályozása be van fejezve. Fontos azonban, hogy ehez a pozsonyi szakaszhoz csatlakozó felső mederszakaszon ne következzék be lényeges változás; hogy tehát a sodorvonal átmenete a balparttól a jobbparthoz a 9. folyamkilométer körül állandóan megmaradjon. Az 1911. év folyamán a 9. és 10 km közötti balparti mélységek kezdettek lejebb helyezkedni s továbbfejlődésük megakadályozására szükség volt itten az 1912. és 1913. évben a kisvízi fenéksarkantyúkat kiépíteni. Ezek a szabályozó művek azonban már nem tartoznak a szorosabb értelemben vett pozsonyi Dunaszakaszhoz. A fentebbiekben részletesen előadtam a pozsonyi Dunaszakasz sikeres szabályozását, ismertetvén röviden azokat a kisvízi szabályozó elveket is, melyek