Vízügyi Közlemények, 1915 (5. évfolyam)

1-2. füzet - I. Korbély József: Az árvizekről

olykor a harmadik napon a beszivárgás okozta veszteséget nagyobb biztonság okából számításba nem is veszik. A csapadék és a folyók vízállásai. Természetszerűen minden áradás csau következménye egy erősebb lecsapódásnak vagy gyorsabb, rohamosabb hóolvadásnak. A kisebb kiterjedésű hegyvidéken általában a rövid ideig tartó felhőszakadásszerű nagy záporok a veszedelmesek, a nagyobb kiterjedésű hegyvidékről táplálkozó folyók pedig legnagyobb mértékben a hosszú ideig tartó erős esőzések nyomában áradnak fel. A síkság és a dombvidék folyóin a legnagyobb áradások a tavaszi hóolvadások és a tavaszi esőzések hatása következtében vonulnak le. Az eső intenzitása és az eső tartóssága között a viszony előre nem határozható meg, azonban a nagy intenzitású esők általában rövig ideig tartanak és szűk körre szorítkoznak. A tartós és erős esőzések sokkal gyakoriabbak a hegyvidéken, mint a síkságon. A tartós esők intenzitása általában fokozatosan csökken. Az esőzés ritkán terjed ki a nagyobb folyók egész vízgyűjtő területére. A hóolvadás azonban a síkságon és a dombvidéken rendszerint egyszerre indul meg. Tavaszszal sokkal kisebb az elpárolgás és sokkal kisebb a beszivárgás, mint nyáron és ennek következtében s csapadék legnagyobb része a föld felszínén folyik le. Jóllehet a téli csapadék sokkal kisebb, mint a nyári csapadék, a síkság és dombvidék folyóinak vízjárását a téli csapadék összehalmozódása és olvadása szabályozza. Ezért állította fel Dausse az átbocsátó mendenczéjű Szajnán azt a szabályt, hogy a nyári esők nincsenek hatással a folyó vízállására. Ezt a szabályt a Körösökre és a Berettyóra olyan mereven nem alkalmazhatjuk, mert a Körösök, különösen a Sebes-Körös a Fekete-Körös az erősebb és tartósabb esőzések hatása alatt gyorsan feláradnak; a Fehér-Körösön és a Berettyón azonban már a nyári árhullámok igen ritkák. Kivételes eset volt az 1913 júliusi áradás, a midőn a Berettyó nyári áradása a tavaszi legnagyobb áradás nagyságát elérte, a Fehér-Körösé pedig megközelítette. Még az elmúlt kivételes esztendőben is azonban a síkság és a dombvidék lecsapódásai között a különbség felismerhető volt. A hegyek között és a dombvidéken négy-öt napon át úgyszólván szünet nélkül esett. A síkságon is túlontúl sok volt a csapadék, de az egymást követő erős záporok között mégis volt rövidebb és hosszabb szünet. A síkföldi vízfolyásokban és csatornákban, mint a Hortobágy, Hamvas, sárréti csatorna, szeghalmi és dévaványai csatornák, még az abnormis 1913. év július havában is kevés víz gyűlt össze és szivattyúzásra nem volt szükség. Tavaszszal a síkságon, a kisebb emelkedésű dombvidéken a hőmérsékletben nincsen nagy különbség, itt a télen összehalmozódott hó egyszerre kezd el olvadni. A magassággal azonban a hőmérséklet fokozatosan csökken, még pedig 100 méterenkint körülbelül 0 6 Celsius fokkal. így igen gyakran megesik, hogy midőn tavaszszal a síkságot és a dombvidéket eső öntözi, ugyanakkor a hegyek ormára hó hull alá. Rozet 1851-ben úgy találta, hogyha Capban 5° a meleg, akkor hó csak 900 m., ha 10°, akkor csak 1500 m., ha 14°, akkor csak 2000 m., ha 18°, akkor csak 3000 m. és végül ha 28°, akkor csak 3400 m. magasságon felül esett. A glecserekből táplálkozó folyókon, mint az Arven (a mely közvetetlenül a Genfi-tó alatt ömlik a Rhôneba) azt észlelték, hogy nyáron a folyón Carouge-