Vízügyi Közlemények, 1913 (3. évfolyam)
3. füzet - VI. Apró közlemények
•244 addig alapos vizsgálódások során éppen ellenkezően az a meglepő tény derült ki, hogy az állóvizekben, elsősorban pedig a halastavakban (kivált a pontyos tavakban) rendkívüli erejű öntisztítóképesség mutatkozik, melyet épen úgy, mint a folyóvizekben is, alaesonyabbrendű és magasabb szervezetek, növények és állatok élettevékenységére vezethetünk vissza. Bebizonyult tehát, hogy tévedés volna azt hinni, mintha a gyorsan, folyó hideg vizek öntisztítóképessége erősebb, mint a lassan folyó, vagy éppen álló melegebb vizeké. Ennek ellenkezőjét legjobban bizonyítja az a tó, mely az osztrák gazdaságban, számos major között fekszik, s melybe az összes trágyáié befolyik, a melyet azonban a tó teljesen feldolgoz,, s még hozzá szinte maximális mennyiségű halhúst termel, a mennyiben hektáronként 5—9 q halhúst szolgáltat. Számos tüzetes vizsgálat eredménye bizonyítja, hogy az állóvíz öntisztítóképessége a folyóvizét minden körülmények között messze túlhaladja A kísérletek bizonysága szerint 1 hektár pontyos tó tízszerannyi szerves anyagot (vagy szerves anyaggal szennyezett vizet) képes minden ártalom nélkül fölvenni s még igen jól meg is tisztítani, mint 1 hektár területű folyóvíz szakasz. Ezek a megfigyelések arra ösztönözték Hofer Brúnó tanárt, a müncheni biológiai kísérleti állomás vezetőjét, hogy megkísérelje a szerves anyagokkal szennyezett vizeknek, legfőként pedig a városi csatornaszennyvizeknek halastavakban az élővizek öntisztító erejének kihasználásával való megtisztítását. Az eleinte kicsiben, később nagyobb arányokban végzett kísérletek egyenesen meglepő eredményeket szolgáltattak, melyek alapján újabban Bajorország több városa határozta el szennyvizeinek a halastavas eljárás szerint való megtisztítását. Ezidőszerint Strassburg és München városa folytat tárgyalásokat megfelelő halastavas tisztítótelepek létesítésére. Az eljárás gyakorlati kivitele a következőképen történik: Minden 2—3000 lakóra 1 hektár halastóterületnek kell rendelkezésre állania. (Ez a terület a rétöntöző eljáráshoz szükséges területnek alig tizedrésze, mivel a rétöntözéskor hektáronként alig 200 lakót szabad minden hektár területre számítani.) A szennyvizek egy részét a lebegő anyagok legalább is 50°/o-os visszatartása után kb. 2—3-szoros mennyiségű folyóvízzel, illetőleg tóvízzel keverjük. A tó fenék-viszonyai, illetőleg mélységi méretei a következők: A lefolyásnál (legmélyebb pont) kb. 1 m., a középütt 50- 70 cm., a befolyásnál vagy partnál kb. 30 cm. A szerves anyagokkal szennyezett csatornaszennyvizeknek a tóba friss állapotban kell befolyniok, nem pedig elbomlottan, vagy akár csak a kezdődő rothadás állapotában is. A halastóban rothadó folyamatnak egyáltalában nem szabad bekövetkeznie. A helyesen kezelt halastavaknak tehát a legcsekélyebb mértékben sem szabad bűzöseknek lenniök. Azonfelül ügyelni kell arra is, hogy a szennyvíz ne egy ponton és erős áramlatban jusson a tóba, hanem lehetően a tó minden pontjáról egyenletes áramlatban vezessék be, mit sugarasan elhelyezett csővezetékek segélyével könnyen elérhetünk. A tavak behalasítására legczélszerűbb kétnyaras pontyokat venni, melyeken kívül a czompók. csukák, szivárványos pisztrángok, stb. is fölhasználhatók. A jól kezelt tavakon hektáronként 6 q pontyhústermelésre számíthatunk, a mi a mai árak szerint 780—800 К jövedelmet jelent. Ez igen szép eredmény, kivált ha azt is tekintetbe veszszük, hogy a telep berendező és üzemi költségei igen csekélyek. A kényes és nagy gondot kívánó tókezelés természetesen szükségessé teszi, hogy az egyszer üzembe helyezett (másszóval «bedolgozott») tavak állandó szakszerű ellenőrzés és felügyelett alatt álljanak. (Chemiker Ztg. 1913. 300 1.) Halmi Gyula.