Vízügyi Közlemények, 1913 (3. évfolyam)

1. füzet - I. Térfi Béla: A krassószörényi árvízkatasztrófák

17 területből is eddig csak mintegy 2000 k. holdat erdősítettek be úgyszólván kizáróan államsegélylyel. Az óvatos és tapintatos eljárás azonban a kivánt sikert íiem hozta meg, mert az erdősítést sok esetben a nép így is megtagadta, néhol <;sendőrségi, sőt katonai karhatalmat kellett alkalmazni s a nagy költséggel létesített erdősítést a lakók ismét lelegeltették, vagy egyébként tönkre tették úgy, hogy a tényleg sikerült erdősítés kiterjedése alig néhány száz k. holdra tehető. Ez is állandóan veszélyben forog, mert az őrizet jelenleg a legtöbb helyen a mezőőrre van bízva, a ki aligha viseli szivén az erdősítés érdekeit. Az állatállomány, mely a fenti Jegelőterületre jár, az 1910. évi tavaszi összeírás szerint 96.841 drb szarvasmarha, 9.767 drb ló (öszvér, szamár), 58.190 drb sertés, 420.100 drb juh és 36.942 drb kecske. Már pedig ennek az állománynak eltartására a jelenleginél legalább háromszorta nagyobb legelőterületre lenne szükség. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy ilyen körülmények s az adott talaj- és térszíni viszonyok közt a legelők úgyszólván teljesen tönkre mentek, főként ha figyelembe veszsziik, hogy istállóztatásról száz és száz négyzetkilométernyi területen szó sincs s így az állatállomány csak a legelőn, télen pedig nagyrészt az ugyanott gyűjtött lombtakarmányon tengődik. Ily viszonyok között a helyes gazdálkodó érzék fejlesztése tekintetében is nagy feladat vár szakközegeinkre; a zöldtakarmány-termelés, a havasi sajt és tejgazdaság meghonosítása a kulturát óriási lépéssel vinné előre. A legelőnek fent hangoztatott túlzsúfoltsága természetszerűen maga után vonja az erdei legeltetésnek is lehető legkiterjedtebb gyakorlását, a mi főként a dunamenti erdőségekben sok helyen már a termőtalaj megrongálására kezd vezetni. Az itt fekvő községek körüli, illetve a közlegelőmenti erdőségek talaja sok helyütt annyira kiélt, alomtakaróját a víz lemosta úgy, hogy ha faállománynyal legalább hézagosan benőve nem lenne, kopár terület benyomását tenné a szemlélőre. Ezzel szemben az erdőségek — leszámítva a Béga felső folyásánál levő magánbirtokok egy részét — elég jó karban vannak, a mi főként annak tudható be, hogy az erdők 90%-a három nagybirtokosnak : az államkincstárnak, a vagyonközségeknek s az államvasúttársaságnak tulajdonában van. Ennek tulajdonítható, hogy ezek az erdőségek az árvíz pusztításaira oly mérséklőén hatottak. Még az aránylag nagyobb kiterjedésű taroló vágásokban sem találtuk nyomát, hogy a lezuhanó ár magában a termőtalajban nagyobbszerű kárt okozott volna; habár tagadhatatlan, hogy ily területen a víz sokkal g3

rorsabban futott le, mint a kinőtt faállománnyal fedett területrészen s így már ez okból is kívánatos, hogy ezekbe a vízkörnyékekbe eső erdőterületeket tarolóvágás mellőzésével, fokozatos felújító vágással használják ki, illetve újítsák meg, a minők azonban előfeltétele az erdők feltárása vagyis megfelelő úthálózat létesítése. E nélkül sem a vágásnak összes faanyagát, sem az esetleges széldöntéseket uem lehet kiszállítani, som a kívánatos gyérítések nem foganatosíthatók. Ezért van, hogy az erdő tele van fekvő és hulladék fával, a mit azután a hegyoldalakról lerohanó víz magával visz s mint az 1910. évi árvízkor is tapasztaltuk, kanyarulatoknál, hidaknál, vízépítményeknél ezekből építi elsősorban a következményeiben oly veszélyessé váló torlaszokat. Ebben a tekintetben csak az osztrák államvasúttársaság erdőségei nem •eshetnek kifogás alá. mert a rendelkezésre álló nagy tőke s az a körülmény, hog}' a bükkfaanyag nagy részét ő maga felhasználhatja, mái- a régibb időben lehetővé