Vízügyi Közlemények, 1913 (3. évfolyam)

1. füzet - I. Térfi Béla: A krassószörényi árvízkatasztrófák

15 •okozott kár is, a mit egyébként — Нацеп fenti %-os adatain kivül — az 1910. évi árvíz szemmel láthatóan igazolt, a mikor is a pusztítás sokkal kisebb volt azokban a völgyekben, a melyeknek vízfelfogó területe jól záródott erdővel van borítva, mint a kopár hegyoldalakkal határolt vízmedenczékben. Igaz ugyan, hogy mind a Béga mentén (1. az 1., 8. és 9. képeket), mind a többi folyók, a Berzava, Karas vízkörnyékén is vannak kisebb-nagyobb kiterjedésű kopár legelőterületek, de javarészük a volt bánsági határőrezredek területeire esik, mert leginkább itt engedtek át a régmúlt időkben nagy kiterjedésű oly területeket is a legeltetés czéljaira, melyek fekvésüknél, talaj- és esés-viszonyaiknál fogva állandó legelő czéljaira nem alkalmasak, főként nem az oly vidéken, a hol a nép gazdasági érzéke még ma is teljesen fejletlen. A jelen állapotnak megértéséhez szükséges azonban kissé visszapillantanunk ennek a különleges gazdálkodó rendszernek eredetére és fejleményeire. A volt katonai határőrvidéken ugyanis a határőrvidék viszonyait szabályozó 1807. évi úgynevezett alaptörvény 1. §-ának rendelkezése szerint fennállott katonai hűbéri viszonynál fogva mind az egyesek, illetve házközösségek, mind a községek is csak az 1850. évi május hó 7-én kelt alaptörvénynyel nyertek tulajdonjogot: ennek a törvénynek 11. §-a ugyanis a földesúri hűbéri kötelékből származtatott haszontulajdoui viszonyt megszüntette, a 17. §-a pedig a községeknek a használt legelőkre nézve a tulajdonjogot megadta. A legelő elnevezés azonban nemcsak a gyeplegelőket, hanem mindazokat a fával benőtt s igen sok esetben meredek hegyoldalakon elterülő területeket is jelentette, melyeket a katonai kincstár, mint a községekhez legközelebb fekvő területeket legelő, illetve helyesebben legeltetés czéljaira a községek használatába bocsátott. Ezek, az így községi tulajdona vált közlegelők az 1862. évi április hó 19-iki császári elhatározás szerint a község minden tagjának használatára voltak ugyan rendelve, de jogában állt a községnek, hogy saját legelőszükségletének kára nélkül akár viszontszolgáltatással, akár pedig nélküle egyes községi lakosoknak kisebb-nagyobb területeket házhelyek, kertek stb. czéljaira tulajdonul adhasson és pedig anélkül, hogy vele az illető községbeli lakosnak a legelőhasználat iránti joga kisebbednék, mert a határőrvidéken a legelőhasználat mértékét nem az egyesek földbirtokának aránya, hanem az egyeseknek marha-, illetve helyesebben kecskeállománya állapította meg. Ezzel a joggal az egyes községek nagyon is éltek, a legtöbb esetben teljesen figyelmen kívül hagyva, vájjon a legelőszükséglet nem szenved-e vele sérelmet. Minthogy továbbá a megnevezett alaptörvény rendelkezése szerint az olyan területek, melyeknek termőképessége valamely elemi csapás pl. felhőszakadás, hegycsuszamlás, mederváltozás vagy elposványosodás következtében annyira csökkent, hogy mint hasznavehetetlen területeket az adóösszeírásból törölték, a község tolajdonába mentek át s minthogy helyettük az illető község jogával élve bizonyára újabb területeket adott egyeseknek birtokába, nem lehet csodálkozni, hogy az így felhagyott területek évről-évre mindinkább szaporodtak s egyúttal a közlegelők rákfenéivé váltak, a mennyiben a rajtuk kezdődő vízmosások az alantabb fekvő területeket is állandóan veszélyeztették. De ezenkívül a közlegelőben számos olyan magánbirtok is van beékelve,