Vízügyi Közlemények, 1905 (21. füzet)

VIII. Fejezet. A Hoang-ho szabályozása

12 azért ebben a tekintetben nem is sokat tettek, de nem is tehettek a khinaiak. A folyónak csak alsó szakaszán indítani meg a szabályozást, hiu kísérlet, amely nemhogy javítana, rde csak ronthatja az állapotokat, habár pillanatnyilag úgy is tetszenék, hogy a folyó bizonyos eljárások által alsó szakaszán tetemesen javítható. A hegyi patakok szabályozásának ismert módjait kellene elővennünk; ha azt akarnók, hogy valami eredményre jussunk. Ez azonban ekkora

4

1 szörnyeteg vízterületén lehetetlen. Ki is gondolhat olyasmire, hogy a löszszakadékok mind megköttessenek, a hegyek erdösíttessenek s az egész vidék mezőgazdaságának a képe megváltozzék. Majd látni fogjuk, hogy a Jang-cze-kiang'mellékfolyóinak vad természetén mennyit enyhít a termelés más faja, a földmívelés más módja. Amint említettem, a khinaiak egyedül a folyó begátolásával igyekezték a folyam vadságát korlátozni. Óriási nagy müvek ezek, de nem tekintve azt, hogy a folyó sajátságos természeténél fogva csak ideig-óráig teljesítik kötelességüket, építésüknél fogva sem felelnek meg teljesen hivatásuknak. Hogy a gátak elhelyezéséről s általában a folyó jelenlegi állapotáról fogalmat szerezhessünk, leírom, milyennek találtam azt 1898. január hó közepén, amikor gyors és a lakosság ellenséges indulatú magaviselete által akadályozott utam erre vezetett. Vei-huai-fu a Hoang-hotól északra, azoknak az abráziós platóknak legdélibb párkányán fekszik, amelyekről mondottuk, hogy az alföldet nyugatról szegélyezik. A város északi oldalán, a platókra bevágódva folyik a Vei-ho, amelynek ágyát tovább keletre hajdan a Hoang-ho foglalta el. A folyó itt akkora lehet, mint a Maros Aradnál. Lomhán folyik szúk és mély medrében, nagy dsimkák állomásoztak rajta. A város déli oldalán ősréginek látszó, ma már félig elomlott gát húzódik, több helyen meg-megszakítva. Ez lehetett hajdan a Hoang-ho északi folyásának gátja. Ezután az út egyenesen délnek, jól kultivált homoktalajon vitt. A homok azonban mind kevéssé kötve jelentkezett s végül az út hatalmas barkhánok közé fordúlt s kissé délkeletnek tartva, óriási futóhomokterületet szel át. A buczkák 20—30 m. magasságot is elérnek, igyekeznek ugyan őket megkötni, de ez csak félig-meddig sikerült, sok a teljesen szabad, vakító fényes buczka. Helyenként a barkhánok közt nagy lapályok terülnek el, ezek az inondácziónak félreismerhetetlen jelét viselik magukon. A műveletlen területeket kemény, iszapos takaró fedi, amely az erösebb ütés alatt bezuzódik s a puszta futóhomok bukik ki. A szántások hantjain is látszik ez a kéreg, az eke ezt töri fel szántás közben. Helyenként sókivirágzás is látszik. A talajvíz közel van, a homok közvetlen a felszín alatt nedves. Mélyebb gödrökben jól lehet látni, hogy a homok réteges, rétegei elég szabályosan feküsznek. Mintegy 10 km.-rel északra Jen-tying-hsziéntöl a barkhánok megszűnnek s óriási ilyen inondácziós lapály veszi kezdetét. Itt találtam azt a régi köemléket, amelyről már szóltam. Az út 05 m. magas töltésen jár. A vidék igen gyér népességű. Jen-tying-hsziénben álltunk meg éjszakára. Rendetlen, pusztulófélben levő városka, félig homokba temetve húzódnak girbe-gurba falai. A várostól délre szabályos kis árok húzódik, amely a Vei-hoba adja le a vizét. Julius végén es augusztusban az árok ki szokott áradni, az odavalók bemondása szerint s elönti az egész lapályt, de az említett töltött úton mindig lehet közlekedni. Délebbre azután megint élénk kulturát találtam, a gyönyörű lombsátorok alá bujtatott falvak sűrűn