Vízügyi Közlemények, 1903 (19. füzet)

19. füzet

•283 Desfontaine dobos tábláit alkalmazzák. E háromféle gátakat hasonlítja össze De Lagrené. E gátak két elsejéről már az «Annales» 1839, 1851 és 1861 évi kötetei szólanak; a Desfontaine-félét az «Annales» még nem ismertette. Az állványos gátak duzzasztó müve egy sor szorosan záródó fatüböl áll, melyek alsó része a gátküszöbhöz, felső része horizontálisan elhelyezett támasztékhoz illeszkedik. E támasztékot függőleges vasállványok hordják. Ha a duzzasztást meg akarjuk szüntetni, a tűket eltávolítjuk a szolgálati híddal együtt és az állványokat lefektetjük. A legelső állványos gátat Poirée és Chanoine Basseville-nél az Yonne-on készítették 1834-ben. E gát állványainak magassága 1*50 m. A későbbi ilyen gátaknál igyekeztek az állvány magasságát növelni úgy, hogy az alsó Szajnán Bezonsnál, Suresne-nél 33 m.-ig mentek a magassággal. Természetes is volt e törekvés, mert a gátak akadályai a hajózásnak s így számukat a magasság megnövelésével lehetőleg csökkenteni kellett. De az ily nagyobb gátmagasság a hirtelen árvizek lehuzódását kedvezőtlenül befolyásolta, mert a tűket nem lehetett elég gyorsan eltávolítani, a hirtelen árvíz rendesen elborította a szolgálati hidat. Ezért a gátat később két részben építették; volt fixrésze és állványos része. De még így sem lehetett elkerülni a szolgálati hídnak némelykor való elborítását. Később a tűk eltávolítását könnyítették meg úgy, hogy a zsilip-ör könnyen eltávolíthatta a túk támasztékát, mikor is a víz a tűket elragadhatta. Az ily szabályozóval ellátott állványos gátaknál a partról történik a támasztékok kikapcsolása, mikor is az állványok sorban lefeküsznek és a zsinórra fűzött tük a víz színén úsznak. A jég jelentkezésekor a gátakat lefektetik. Az állványokat csak a nagyvizek elvonulásával állítják ismét föl; a tűket előbb ritkán, később a víztömeg kisebbedésével sűrűbben állítják be. így hát a tük alkalmazásával a víznivót emelni, vagy siilyeszteni lehet, ha ugyan a tük elhelyezése és eltávolítása nem jár veszedelemmel. De még kis esésnél is nehézséggel jár a tük kezelése. Ha pedig az állványok magassága a 2 5 m.-t meghaladja, a tűknek oly méretük van, hogy hordozgatásuk nehéz és veszedelmes, részint hoszszűságuk, részint a víz sebessége és mélysége miatt. Ha a tü nem talál a küszöbhöz, a kezelöt is magával ránthatja; fölemelése igen nehéz, emberi erővel nem is lehetséges és emelőgépet kell hozzá használni. A zsilip-ör a gátkezelésnél, történjék az nappal, vagy éjjel, szük hidacskán foglal helyet, hol a szolgálat néha igen veszedelmes. Továbbá folyton vigyáznia kell a gátat, mert a legkisebb vigyázatlanság a gát túlborítását vonhatja maga után. Ha a gát egy részén nincs tű, vagy csak ritkán van betüzdelve, és e szabad nyílás a zsilip közelében van, akkor a folyó igen hevesen áramolván arrafelé, a hajót könnyen az állványok fölé viszi. Azonkívül nehéz ellenőrizni az állványok lefektetésénél, vájjon az állvány jól nyugszik-e a gáttetön. így a hajók beleütközhetnek s főként a vonólánczok akadhatnak meg uszó fatönkökben. Végül a gát alatt erös kimosások állhatnak elö. Ezért az állványos gát 2*5 m. magasságnál följebb nem czélszerü. A mozgótáblás gátakat első alakjában Thé.nard alkalmazta; ezek 2 m. hosszú 1 m. magas táblákkal ellátottak voltak; a táblákat a vízfolyással ellentétes oldalon rudakkal lehetett függőleges helyzetben kitámasztani. De ha a víz magas volt, a kitámasztás nehézzé vált s ezért szükséges volt ellentáblákat alkalmazni, melyeket a víznyomás állított föl és lánczok tartottak függőleges helyzetben. Ha ez ellentáblákat már fölállították, az igazi gáttáblákat könnyű volt aztán fölállítani. A Thénard-féle táblák nagy előnye volt, hogy gyorsan lehetett lefektetni őket vonórúd segélyével, mely a támasztékokat sorjában kikapcsolta. De a táblákat nehezen