Vízügyi Közlemények, 1903 (19. füzet)

19. füzet

•267 Eleinte úgy gondolták, hogy a szekrény hézagait áthatlanná tehetik, ha földdel telt ponyvás zsákkai burkolják; de a vízfolyás sebes levén, nem tudták a zsákot a szekrényre alkalmazni. Ezért belülről tették a szekrényt áthatlanná oly módon, hogy a szekrény mellé vékony betonfalat öntöttek. A betonfal belső oldalát táblák tartották, melyek vasczövekekhez támaszkodtak. Mindazonáltal itt is igen nagy és erös szivattyúzásra volt szükség. A Quimperlé-hid egyik oszlopánál beton helyett agyaggal tették áthatlanná a szekrényt. Ha az alapozást nem nagy mélységben kellett végezni, úgy a betont víz alá sülyesztették. Nagyobb mélységeknél elönyösebb volt a vizet leszivattyúzni és a betont úgy fektetni. Természetes, hogy nagy mélységeknél a munkagödör alsó részét nehéz lett volna kotrással tisztítani s csak a kisebb gödröknél, nem sziklás talajnál alkalmazták a kotrást. E megjegyzések csakis az iszapban való alapozásnál mértékadók, mert homokos talajnál, feltörő vizeknél a szivattyúzással való alapozás sokszor lehetetlen, míg a víz alatti kotrás és víz alatti betonfektetés könnyen lehető. Általában biztosabb a betont szárazon, mint víz alatt fektetni s ajánlatosabb, még köitségfokozás árán is a jelentősebb műtárgyaknak ily módon való alapozása. Igen nagy mélységeknél a komprimált levegővel való alapozás a legajánlatosabb és legbiztosabb. Ily módon alapoztak a Scorff-hidnál és Nantesnál a Loire hidjánál. A Scorff-hid egyik pillérjénél 21 m.-re kellett lemenni a nagydagály színe alá 14 m. vastag iszaprétegen át a szikláig; a másik pillér alapozómélysége 15 m. volt és az iszap vastagsága 7—8 m. volt. Eleinte itt olyan csöalapozást terveztek, mint a szegedi hidnál, melyről Cézanne az «Annales» 1859. évfolyamában számot ad. Később megváltoztatták a tervet és csövek helyett a pillér egesz kerületének nagyságára terjedő vaskesszont készítettek. A készülék három részből áll: 1. a munkakamrából, mely legalul van s a hol a kotrást végzik; 2. a tulajclonképeni kesszonból, mely a munkakamra fölött van elhelyezve és a hol a munkások szabadban falaznak oly mértékben, amint a szekrény lejebb és lejebb sülyed s végül 3. a légkamrákból, melyek a készülék tetején helyezvék el és a mukakamrával csöveken közlekednek. A munkakamra 12'10 m. hosszú, 3'5 m. széles és 34)4 m. magas, vízszintes metszete a pillér alaprajzát adja meg. A munkakamra teteje igen erös, mert a falazatot el kell viselnie, melyet a kesszonban készítenek. A kesszon oldalfalai sokkal vékonyabbak, mint a munkakamráé, mert csak éppen az oldal nyomást kell kibírniok; a kesszon fölfelé keskenyedik; alapja a munkakamra alapjával egyezik, fönt 11-8 m. hosszú, 3*20 m. széles. A légkamra 2'5 m. átmérőjű és 3 m. magasságú. A légkamrák lejárókkal és csapokkal ellátottak úgy, hogy a munkások ki- és bejövetele, valamint a sűrített levegő ki- és bejutása biztosítva legyen. Az alapozás megkezdése előtt czölöpökböl erös állványt készítettek. Ekkor összeállították az állványon a munkakamrát és a kesszon néhány gyűrűjét s így vízre bocsátották; a nagy térfogatú bezárt levegő folytán az egész készülék úszott. A kesszon sülyesztése nagy óvatosságot kívánt, mert a külső nyomás a tenger árapálya következtében folyton változott s a belső légnyomást is ehhez képest folytön változtatni kellett, hogy a kellő egyensúly a két nyomás közt mindig meglegyen ; mindazonáltal a kesszon egyenletes sülyedése nem volt teljesen keresztülvihető és a jobbpillér kissé hajlottan ért a fenékre. A feneket lehetőleg egyenletesen levágták s csak ezután kezdték meg a munkakamra betonozását. Igen vigyáztak arra, hogy a beton jól kitöltse a munkakamrát, mert a kesszon falazatat különben csak a munkakamra fedele tartaná s esetleg káros ülepedések állhatnak elö. Ezért