Vízügyi Közlemények, 1903 (19. füzet)
19. füzet
•252 itt kezdődik és ezért czélszerü enyhe hajlású rézsútot adni a dünék lábának, ezt enyhe hajlású sövényekkel érik el és a lapospartot olyan sós növényekkel ültetik be, melyek az évenkint egynehányszor való vízzel borítást még elszenvedhetik baj nélkül. Az így megkötött düne tetejére apróbb cserjéket, tamariskát ültetnek, később pedig fenyüt. A homoknak megkötése, abban a mértékben, amint a tenger partra veti, nagyban gátolja a kikötök beiszapolását is. A befásított dünék mögött pedig hozzá lehet fogni a tavak és mocsarak megjavításához, a talaj sótalanításához. Hogy a tavak az egészségre ártalmatlanok legyenek, újra összeköttetésbe kell hozni őket a tengerrel. Ez árkoknak, a közegészségi szemponton kivül, kettős c-zéljuk van: 1. Lehetővé teszik, hogy a hajók bejussanak a tengerbe; 2. a halak tenyésztését elősegítik, fölfrissítvén a tó vizét. Azonban e csatornák igen gyorsan beiszapolódnak s rajtuk teméntelen homok jut a tóba. A csatornák pedig igen hasznos szolgálatot tesznek a tónak. A tenger árapálya, melynek játéka 20—30 cm.-t tesz ki, minduntalan fölfrissíti a tó vizét. Míg azonban a tenger nivóváltozása 20—30 cm., addig a tóé csak 3—4 cm., mert a szük csatornán nehezen jut be és ki a víz. De e 3-4 cm. vastag rétegben való megújulása á tó vizének, kitűnő közegészségi haszonnal jár. A tengerből a halak igen szívesen mennek át a tóba és ennek megfrissülő vizében igen jó tartózkodó helyet találnak. A halak sohasem ívnak a tóban, mindig csak a tengerben. A csatornák fenntartására több sikertelen kísérletet tettek. A kotrás nem igen vezet sikerre, mert gyakran egyetlen vihar újra behomokolja az egész csatornát. Régy oly módot ajánlott kivitelre, mely sikert igér: A csatornát lehető legrövidebb úton kell a tengerbe vezetni; elöl mólókkal ellátni s közvetlen a tengerfelöli torkolatnál mozgógáttal zárni el, melylyel vihar idején a tenger és tó közötti közlekedést meg lehet szüntetni. Ilvmódon a homok csakis a zsilip előtt gyűlhet föl, melyet aztán könnyű elkotorni; sőt a zsilipgerendák fölemelésével a magasabban álló tó vizét is fel lehet használni, hogy a homokot eltávolítsa. A homoknak ugyanis nincs összetartása és 20 cm.-nyi magasságkülönbség a tóvíz és a tengervíz között elégséges, hogy a felgyűlt homokot elvigye. Egy ily csatornát ki is vittek már és bár nincsen egészen készen, az elért siker igen kitűnő. A tó vizét csatornák útján fölfrissítvén, még a tó mocsáros széleit kell egészségesebbé tenni. E czélból övalakban töltést kell vonni a tó azon részén, hol a nagyobb mélységek kezdődnek. A töltésen kivül esö sekély rész aztán müvelés alá veendő; az övtöltésen belüli, a tengerrel közlekedő rész tónak marad. A tavat néhol kotorni kell, hogy a fenék kiegyenlítődjék, a mocsaras szigetek benne eltűnjenek. A mocsáros területek termővé tételére nem elég csak a vizet levezetni róluk, hanem mint Duponchel kimutatta, talajcs.övezni és öntözni kell, hogy sótalaníthassuk őket. Vannak teljesen terméketlen, nyáron kiszáradó mocsarak, melyeken semmi sem terem s csak fehér sókéreg látszik rajtuk; vannak oly sós mocsarak, melyeken sós, néha mocsári növények teremnek és végre vannak nádasok, melyeknek már megvan a maguk értékük. Az első lépés a mocsarak termővé tételére, hogy öntözés és így sótalanítás útján nádasokká változtassuk. Ezért az esőn kívül még a tenger felé siető patakok vizét is reá kell vezetni a mocsárra, főként tavaszszal. A lecsapoló árkoknak s főként a patakok levezető árkának a torkolatnál el kell zárva lenniök, hogy a sósvíz vissza ne hatolhasson. E czélból torkolati gátat kell készíteni csapótáblával, mely csak az édesvíz nyomása alatt nyílhat föl önműködőlég; e készülék az édesvíz lefolyását biztosítja, a tengervíznek az árokba hatolását meggátolja.
