Vízügyi Közlemények, 1903 (18. füzet)

3. sz. táblázatos melléklet: Csapadékmérő állomásaink betűsoros jegyzéke

343 18. Szemle. (Chronique.) a) Hajózás a Dunán. Az európai hatalmak az 1815-iki bécsi kongresszuson megállapodtak a különböző országokon átvezető folyók hajózhatóvá tételének főbb elveiben. Ez elvek szerint e folyók szabadok, senkihez sem tartozók ; a folyami rendőrségnek mindenütt egyformának és a kereskedelemre kedvezőnek kell lennie és végül minden ország saját költségén köteles vontató utat fenntartani a folyó mentén és a szükséghez mérten szabályozni a hajózó utat. E megállapodások főként a Dunára nézve fontosak, mely Baden nagyherczeg ségben eredve 3000 km. hosszú út után szakad a Fekete-Tengerbe és a német kereskedés egyik föerét képezi. A dunai hajózás leginkább legalsó, torkolati szakaszán mutat nehézségeket. 1814-ig a Duna-torkolat Törökországhoz tartozott, de a bukaresti tárgyalások alkalmával Bessarábia az oroszoknak jutott és a két hatalom között a Kiiia-ágat, a Duna legészakibb ágát állapították meg határul. 1826-ban az akermáni tárgyalások után az oroszok megkapták a Szulina-ágat és 1829-ben a drinápolyi béke a harmadik Szent-György-ágat s így az egész Dunatorkolatot is az oroszoknak juttatta. Azonban az oroszok egyáltalán nem törődtek a Dunatorkolat jókarban-tartásával ; az egyes ágak feliszapolódtak úgy, hogy alig lehetett még kisebb hajókkal is járni rajtuk. A folyami rendőrség és felvigyázat a lehető legrosszabb volt. Ekkor ütött ki a krimi háború, mely után a párisi béke a Fekete-Tengert és főbb folyóit szabadokká tette. És mivel a hajózórendörség, felvigyázat s a folyó jókarban-tartása Európa közjogát érintette, az európai összes nagyobb hatalmak, Francziaország, Anglia, Ausztria, Poroszország, Oroszország, Svédország és Törökország bizottságot küldöttek ki, mely megállapítsa a torkolat szabályozására szükséges munkálatokat és végrehajtsa. A költségek fedezése czéijából felhatalmazták a bizottságot, hogy minden hajó után — nemzetiségére tekintet nélkül — vámot szedhessen. Hogy a munkálat végrehajtható legyen, a dunai hatalmasságok permanens albizottságot (u. n. folyammenti bizottságot) küldtek ki, mely a folyami rendőrség, hajózószabályok és a szükséges szabályozások iránt intézkedjék. A nagy nemzetközi bizottság csak a munkálatok megtörténtéig volt együtt maradandó ; azontúl csak a folyammenti bizottság ügyel fel a hajózásra. Az európai bizottság határozatait 1866 márcz. 20-án a párisi konferenczia ratifikálta. Ami a hajózás érdekében való műszaki munkálatokat illeti, azok a következők : Először is térképezték a Deltát 1857-ben és fölvették a mélységeket. A három Dunaág között a középsőt, a Szulina-ágat használta leginkább a hajózás; itt kellett előbb a legszükségesebbeket végrehajtani, mielőtt a végleges tervek elkészülnek. A legtöbb vizet az északi, a Kilia-ág szállította, de ennek főággá kialakításától tartózkodtak egyrészről azért, mert torkolata előtt 8 ágra szakad s mert északra vezetvén, nem kedvez a Bosporus felé irányuló forgalomnak. A bizottság legtöbb tagja a Szent-György-ág mellett nyilatkozott, mely jobban kifejlődött, mint a Szulina-ág, azonban a végrehajtandó munkálatokban nem tudtak megállapodni és kivitelüket a jövöre halasztották. így hát a középső, Szulina-ágat szabályozták véglegesen. A bizottság egyik része kotrással, másik része párhuzamos gátakkal akarta itt a kellő vízmélységet fönntartani. De a kotrással elért eredmények nem mutattak állandóságot s ezért a párhuzamos töltésekben állapodtak meg. Ily módon a vízmélység, mely csak 2-745 m. volt, fölemelkedett 4'27 m.-re és 1852-ben már 54 8—5'49 in.-re s azóta ebben a stádiumban maradt.