Vízügyi Közlemények, 1903 (17. füzet)

A biologikus szennyvíztisztító mód

153a tételű anyagoknál jelentkezik, vizsgálat tárgyává kellett tenni, hogy milyen mértékben lehet reá számítani. Figyelembe veendő volt, hogy a szerves anyagoknak a szűrőkben való felhalmozódása könnyen tökéletes eldugulásra vezethet s azért mindenesetre azt az anyagot kell legalkalmasabbnak tekinteni, mely minőleges és mennyileges hatás tekintetében a legjobb és e mellett az eldugulás veszélyének is legkevésbbé van kitéve. A minőleges eredményt megvizsgálandó, '2—3 mm., 3—5 mm. stb. egész 10—20 mm-ig terjedő szemnagyságú, szitán osztályozott murvával végezték a kísérleteket. A teljesen azonos méretű és azonos szennyvízzel táplált oxidáló testeket többszöri igénybevétel után megtöltötték s miután a víz 4 órahosszat bennük maradt, kiürítették és pihentették. A kisérletek mindannyiszor azt igazolták, hogy mind az oxidáczióképesség csökkenése, mind az oxigénből felhasznált mennyiség és a keletkezett szénsav térfogatszázaléka legnagyobb volt a 2—3 mm. átmérőjű szemekkel megtöltött testben s minél öregebb szemű volt a murva, a hatás fokozatosan annál kisebb volt. Míg pl. 2—3 mm.-es murvánál az oxidáczióképesség csökkenése 52-8—54'5°/

0 volt, addig a 10—20 mm.-es murvánál már 42*2—4-4'7°/

0-ra szállott alá. E kisérleteket 2—20 mm. szemnagyságú kókszszal végezve, hasonló jelenség mutatkozott azzal a különbséggel, hogy a hatás nagyobb volt. 2—3 mm. szemnagyságnál az oxidációképesség csökkenése 65'6—67*7%, 10—20 mm. szemnagyságnál pedig 48'6—51'0°/

0 volt az előbbi kísérleteknél felhasznált vizek mellett» A parallel végzett kisérletek tehát egyértelmiileg azt igazolják, hogy nemcsak az abszorczióhatás, hanem a bomlási energia is sokkal nagyobb apróbb szemű anyagnál, mint nagyobb szeműnél. A most leírt kísérleteknél a szellőztetés ideje alatt az edények légtől mentesen el voltak zárva, s így csak annyi oxigén felhasználása volt lehetséges, amennyi az edényben volt. E kisérleteket a szellőztetés ideje alatt a szabad levegővel akadálytalanul közlekedő testekkel végezve, mindig a finom szemcséjű anyag mutatta a legnagyobb hatást, azzal a különbséggel, hogy az oxidáczióképesség csökkenése ez esetben az előbbiekhez viszonyítva még nagyobb volt. Az előadottakból most már kitűnik, hogy minőség tekintetében a kóksz a murva, illetve kavics felett áll. Könnyen az gondolható, hogy ez eredmény a koksznak nagyobb porozitása miatt áll elő. Hogy milyen kevés köze van a porozitásnak a tisztulás fokához, azt dr. Dunbar egyszerű kísérlettel igazolta, a mennyiben rendkívül porózus horzsakővel töltött meg egy sor medenczét s a vele nyert eredményeket összehasonlítandó, egy másik sorban frissen égetett salakot használt. A kísérlet eredménye azt mutatta, hogy míg a horzsakő az első töltés után az oxidácziót 18'0°/

0-kal csökkentette a salaknál talált 14'3°/

0-kal szemben, addig a negyedik töltésnél a horzsakő hatása (22'4°/

0) a salaké mögött maradt s a különbözet még az ötvenedik töltésnél is a salak elsőbbségét igazolta a horzsakővel szemben (salak 77*7°/

0, horzsakő 63°/

0). Az eddig végzett kisérleteknél felhasznált cokes és salak dr. Dunbar megfigyelései szerint nem kis mennyiségű vasat tartalmazván, kérdés vájjon milyen hatást lehet a vasnak tulajdonítani. Feltűnt ugyanis, hogy az oxidáló testek erőltetett használatánál, mikor a szellőztetés ideje alatt az edények a szabad levegővel nem közlekedtek, a fel-