Vízügyi Közlemények, 1903 (17. füzet)

Következtetések. Új öntözések tervezése, berendezése és kezelése

128a Ha az öntözésre alkalmas területet megtaláltuk és megszereztük, a legelső teendő a terület gondos szintezése s a rétegvonalak megállapítása. Ha pedig a különböző helyeken végzett fúrások azt mutatják, hogy az át nem eresztő talaj nem fekszik igen mélyen és hullámzása nem követi a felszínét, úgy az altalaj rétegvonalai is meghatározandók. Nagy gondot kell fordítani ilynemű felvételeknél a meglévő és fenntartandó kutak, tanyák körüli fel- és altalaj-viszonyokra, a talajvíz áramlására. Mindezek megtörténte és megrajzolása után a területnek a városhoz képest való relativ magassági fekvéséből a víznek odavezetésére kell első sorban is súlyt helyezni. Ha a vizet nyomással kell szorítani az öntözendő területre, úgy legczélszerűbb minden különálló magaslatra egy-egy kifolyó szelepet (és esetleg ha az ülepesztés ott történik, ül epesztő medenczét) elhelyezni, figyelmet fordítván egyúttal arra is, hogy a főcső minél több ilyen magaslatot érintsen és minél kevesebb oldalelágazásra legyen szükség. Minden ilyen magaslaton elhelyezett szelep a körülötte fekvő dűlők parczelláit táplálja. Ilyen nyomócsöves vízvezetésnél okvetlenül szükséges a legmagasabb ponton, a berlini öntözésnél leírt módon víznyomásmutató csövet felszerelni s körülötte 1—2—3 dűlőt a véletlenül túlfolyó víz számára fenntartani. Abban az esetben, ha a vizet saját esésével vezetjük az öntözött területre, a főöntöző csatornának az öntözni szándékolt legmagasabb pontok felett kell lennie és pedig annál magasabban, minél távolabb fekszik a magas pont a főöntözőtől. A főöntöző vezetésében két módot követhetünk : vagy a legrövidebb irányban vezetjük s csinálunk neki oly magas töltéseket, minő éppen kiadódik, vagy pedig követjük a terület legmagasabb gerinczét. Azt hiszem, az utóbbi mód a legtermészetesebb s a főöntöző csatornának oly módon való vezetése, mint Breslauban történt, nagy költséggel jár, a mit csak részben csökkent az, hogy a hozzája szükséges földet a mellette elvonuló főlecsapolóból vehetjük. A breslauiak nem igen törődtek a terület alakulatával s a főöntözőt és vele együtt a főlecsapolót hol a legmagasabb, hol a legmélyebb ponton vezették s ezért néhol igen nagy magasságú töltést, igen mély főlecsapolót csináltak. Legjobb ebben is, mint mindenben az adott viszonyokhoz simulni, a főöntözővel és öntözőkkel a gerinczeket, a lecsapolókkal és főlecsapolóval pedig a völgyet keresni. A lecsapolóknak kisebb magasságú gerinczeken való keresztülvezetése csak az altalajviszonyok különlegességének lehet csupán következménye. A kifolyó szelepek, vagy a főöntöző vonalozásának megállapítása után következő feladat a dűlők helyes beosztása, illetve az elválasztó utaknak az öntözés és lecsapolás szempontjából való megállapítása. Itt első sorban figyelembe kell venni, hogy a rendetlen dűlők az áttekinthetőséget nagyon megnehezítik. Mindenesetben kerülni kell azonban a dűlők oly beosztását, melynél a völgyvonalat valamely dűlő szeli, mivel akkor a lejtő két oldalának megöntözése bajos s a dűlőt a legmélyebb helyre teendő lecsapolóval okvetlenül ketté kell szelni. Ha azonban ilyen eset mégsem kerülhető el, akkor a dűlő két oldalát külön szelepektől kiinduló árkokkal, vagy független elosztó rendszerrel kell megöntözni. A most előadottak főként a berlini rendszerre állanak. Ha azonban hátas, vagy oldalas öntözésről van szó és nem akarunk a terület felszínén a breslauihoz hasonló erőszakot elkövetni, úgy hátas öntözésnél az öntözőcsatornát a gerinczen,