Vízügyi Közlemények, 1903 (17. füzet)

Következtetések. Új öntözések tervezése, berendezése és kezelése

129a vagy vele párhuzamosan kell elrendezni és a dűlőket hozzá képest hosszúkásokká tenni, az oldalas rendszernél pedig az öntözőt a legnagyobb esés irányában kell vezetni és ennek mentén lépcsősen kell az oldalokat elrendezni. A dűlök nagyságára nézve a következő szempontok irányadók : A berlini rendszernél kerülni kell a dűlők oly módon való beosztását, hogy valamely közbeneső skatulyára csak több skatulyán keresztül juthassunk. Ebből a szempontból legjobban megfelel az olyan beosztás, ha két vagy három sor parczellából álló dűlőt csinálunk, mert az előbbi esetben minden skatulyára közvetetlenül az útról rájuthatunk, az utóbbiban pedig csak a középső parczellák olyanok, melyek másokon keresztül közelíthetők meg. Az ilyen közbeneső parczellán kalászost, takarmányt, vagy füvet termeszteni nem czélszerű s főként csakis kertészetre alkalmasak, mivel a belőle származó termények jobban megbirják a nehezebb kiszállítás költségét. Hátas, vagy oldalas rendszernél a dűlők beosztásában ilyen korlátozó tényezők nincsenek, mert az utak minden parczella mellett elvonulnak s itt főként az esésviszonyok játszák a főszerepet. Közbevetőleg említem meg, hogy az elválasztó csatornázó rendszernél a gazdasági üzem czélszerűen egyszerűsíthető azzal, ha az éjjeleken át lefolyásra kerülő vizet alkalmas és kiüríthető medenczékben tározzuk s az öntözést tisztán nappalivá teszszük. Bármilyen rendszerű legyen is az öntözés, főfontosságú a lecsapoló árkok kellő elhelyezése, melyeknek sűrűségénél ismét a talajcsövezés módja játsza a főszerepet. Mielőtt tehát maga a talajcsövező terv részleteiben ki volna dolgozható, első sorban tisztába kell jönni, vájjon a talajcsövezésnél alkalmazzunk-e gyűjtővonalakat, vaqy nem ? Mindkét módszernek vannak hivei. A gyűjtővonalak mellett azt hozzák fol, hogy alkalmazásuk a dülő-beosztást függetlenebbé teszi a talajcsövezéstől, mert bármilyen f érdén feküdjék is a gyűjtő a felszín eséséhez képest, a vízmentesítést mindig berendezhetjük az esésviszonyok szerint s csakis arról van szó, vájjon több, vagy kevesebb gyűjtővonal szükséges-e ? A gyűjtővonalak ellenzői viszont a fenntartást veszik irányadónak, azt mondván, hogy minden szívó vonalnak független kiszájazása esetén minden csekély hiba könnyen konstatálható és kijavítható a nélkül, hogy miatta a vonalak egész sorát kellene megbolygatni. En azt hiszem, az utóbbiaknak van igazuk s ezt feltűnően igazolva láttam Breslauban és Berlinben. Tudvalevőleg Breslauban kerülik, Berlinben a dülőbeosztás könnyebbsége folytán majdnem keresik a gyűjtők alkalmazását s az egyik helyen a talajcsövezés fenntartása csekély, a másikon pedig rengeteg kiadást okoz. Mindenesetre tény, hogy gyűjtővonalak alkalmazása mellett néha elég, ha a lecsapoló csak közelébe jut a dűlőnek, sőt elegendő lehet, ha a második, harmadik dűlő mellett megy el, tehát ily módon lecsapoló nyílt árkokat a minimumra szoríthatjuk, míg a másik esetben majdnem minden dűlő mellé oda kell vinni a lecsapolót ; de ha a vázolt nehézségeket tekintjük s abból indulunk ki, hogy a telep kifogástalan működése a feltétlenül jó vízmentesítéstől függ, akkor szerintem a mérleg a több lecsapoló és a független kiszájazások javára dül el. Ezek után még csak az nyílt kérdés, milyen méretűek legyenek az elválasztó töltések és a csatornák ? A töltések méreteire nézve különleges dolgot nem igen lehet felemlítenem ; 05—0*6 m. koronaszélesség és ugyanolyan magasság a legtöbb esetben megfeVízügyi Közlemények XVII. 9