Vízügyi Közlemények, 1903 (17. füzet)

Következtetések. Új öntözések tervezése, berendezése és kezelése

I 115 emelés 20 litert tehet ki abban az esetben, ha a közönség bőven bánik ugyan a vízzel, de mégsem pazarolja. A most közöltnél azonban különösen Németországon kivül és főként Amerikában aránytalanul és összehasonlíthatatlanul nagyobb fejenkénti fogyasztást találunk. Ennek azonban bőven megvan a magyarázata a házi rezervoár-rendszerben. A vízfogyasztás könnyüségének befolyása különösen érezhető volt Magdeburgban, hol a fejenkénti és naponkénti összes vízfogyasztás, az ipari vizeket is beleértve, a hetvenes évek végén a vízmérő-órák behozatala előtt 180 liter volt, s a mint az órákat behozták, 90 literre csökkent s azóta az ipar folytonos és hatalmas fejlődése mellett is, még utóbb 79 literre apadt. Ha tehát a szennyvizek mennyiségét tisztán a vízfogyasztástól teszszük függővé, úgy látjuk, milyen óriási befolyása lehet a víz pazarlásának, vagy a vele járó takarékoskodásnak. Magdeburgban a fogyasztás 180 literről 79 literre csökkenvén az öntözésre korábban szükségesnek talált terület 44%-a megfelelő lett volna. Úsztató rendszernél és vízmérő-órák mellett a vízvezetéki víz és az összes szennyvíz évi mennyiségének egymásközti viszonya 0'4—0'9 között szokott ingadozni. Óriási fontosságúak tehát az öntöző terület nagyságának megszabása szempontjából a vízmérő-órák. Az imént már érintettem a lefolyásra kerülő csapadékvizet is. Erre határozott szabályokat felállítani nem lehet, miután a várható csapadék mennyisége évenként és a város magassági fekvéséhez, az uralkodó tengerfelőli szelek irányában a tengertől való távolsága szerint változik. Ha a csapadékvizeket a szennyvizekkel együtt akarjuk elvezetni, akkor számolnunk kell azzal a körülménynyel, hogy a legritkább esetben leszünk képesek (pénzügyi szempontból) az összes csapadékvizeket végig vezetni csatornáinkon s kénytelenek vagyunk a legtöbb esetben vészkiömlőkről gondoskodni. A vészkiömlők működésének kezdő határát pénzügyi és közegészségügyi szempontok befolyásolják. Világos ugyanis, hogy minél nagyobb részét vezetjük a csapadékvizeknek végig az egész csatornán, vagyis minél később léphetnek a vészkiömlők működésbe, annál inkább felhígul a csatornalé és annál inkább meg kell terhelnünk az öntözött területet, annál több területre van szükségünk, ha csak a tisztulás fokát illuzoriussá nem akarjuk tenni és nem akarjuk a gazdasági kihasználást vele együtt koczkáztatni. Viszont minél előbb működésbe lépnek a vészkiömlők, vagyis a csapadékvízből minél kevesebbet vezetünk az öntözött területre, annál kissebb területre lesz ugyan szükségünk, de egyúttal annál nagyobb lesz a befogadó vízfolyások megfertőzése. Tekintsük először a dolgot közegészségügyi szempontból. Ha a felhígított csatornalé egy részét nyilt vízfolyásba bocsátjuk be a vészkiömlőkön keresztül, igaz ugyan, hogy azzal a szennynek csak egy bizonyos hányadát, egy tört részét vittük bele, de miután nem szükségképen akkor van a befogadónak nagyobb vízállása, mikor a vészkiömlők működnek, a fertőzés veszélyét csak éppen annyival szállítottuk le, a hányad részét bevezettük az összes víznek. Igaz ugyan, hogy e fertőzés nem állandó, hanem időszakos, de ha meggondoljuk, miszerint járványok esetén a legcsekélyebb gyanús jellegű szennyezésnek a vízfolyásokba való bevezetése is kerülendő és határozottan mellőzendő, a víz ezen kivezetésmódját közegészségi szempontból ajánlatosnak annál kevésbbé lehet tartani, minél kisebb a befogadó vízfolyás, minél több szennyet seper be az utczákról és udvarokról a csapadékvíz.