Bartha Péter et al.: A területi vízrajzi munkát irányítók kézikönyve (Budapest, 2003)
I. rész. A vízrajzi szolgálat
A hosszúidejű homogén adatsorok biztosítása érdekében bevezették a vízmérce- törzskönyvek használatát, amelybe be kellett jegyezni minden olyan változást, ami a mérce elhelyezésével és „0” pontjával volt kapcsolatos. A vízmérceállomások kijelölésével egy időben meghatározták a vízhozammérési szelvények kiválasztásának alapelveit, és az 1887-1888 években a Dunán, a Tiszán és ezek mellékfolyóin összesen 80 vízhozammérő helyet jelöltek ki, mértek fel és állandósítottak. Rendszeres mérés azonban csak a szelvények egy részében indult meg, az adatok szerint 1886-1895 között a Vízrajzi Osztály 35 szelvényben összesen 761 mérést végzett. A mérések mintegy kétharmadát a tiszai szelvényekben végezték elsősorban a tavaszi árvizek idején, de esetenként végeztek mérést az őszi kisvízkor is. A századforduló éveiben a hazai vízerőkataszter összeállításával kapcsolatban jelentősen megnövelték a vízhozammérési szelvények számát (140-re), a mérések évi száma 884 volt. Medemyilvántartásokat fektettek fel és vezettek, ami különösen a néhány évtizeddel korábban szabályozott folyók viselkedésének feltárása szempontjából volt jelentős. Az Osztály megalakítása előtti felmérési munkák többsége nem összefüggő magassági rendszerben történt (ha egyáltalán rögzítették a magassági rendszert), ezért a meder változásának vizsgálata nem szolgáltathatott egyértelmű eredményt. Létre kellett hozni tehát az országos medernyilvántartást és az ezt megalapozó magassági fixponthálózatot. Az 1890-1916 között elvégzett, mintegy 4000 km hosszú felsőrendü szintezés eredményeként a folyók és a Balaton mellett 631 fixpont „vízrajzi” magasságát határozták meg. Ezzel egy időben a fő folyók mentén megkezdték a másodrendű alappontok, a V.O. kövek (a Vízrajzi Osztály geodéziai alappontjait megjelölő kövek) elhelyezését is. A Dunán 496, a Tiszán 300 meder-nyilvántartási szelvény helyét rögzítették a vízszintes és magassági értelemben is bemért szelvénykő-párral. A fixpont-hálózat létrehozásának időszakában az Osztály elvégezte a Tisza (1881- 91), a Duna (1899-1908) és a Balaton (1894-95) felmérését. A felmérés eredményeinek egy részét kiadványban adták közre. Fontos tevékenysége volt a vízjelző szolgálat, amely részben a hajózás igényeit elégítette ki, részben az árvizek kártételeinek megelőzését szolgálta. Az észlelőállomásokról érkező vízjelző táviratok adatait az illetékes hivataloknak, hajózási vállalatoknak küldték el. A Vízrajzi Osztály mindezen tevékenysége a már korábban is létező gyakorlat szervezettebb, magasabb szinten való folytatását jelentette. A hazai gyakorlatban teljesen új volt viszont az árvízi előrejelzések bevezetése. Jóllehet a Vízrajzi Osztály létrehozásával kapcsolatos vitában többen is kételyeiket hangoztatták az árvizek előrejelezhetőségét illetően, Péch József már az 1886. évi munkaprogramban széles körű előrejelzési tevékenységet határozott el, megfogalmazva az árvízi előrejelzés célját: „Az árvízjelzések czélja részint a folyó vízgyűjtőjére eső csapadék mennyiségéből, részint a folyók felsőbb vízmérczeállomásain észlelt vízállásokból előre jelezni - legalább megközelítő pontossággal - az alsóbb mérczéknél bekövetkező vízállás magasságát és idejét”. A MAGYAR VÍZRAJZI TEVÉKENYSÉG FEJLŐDÉSE 37
