Bartha Péter et al.: A területi vízrajzi munkát irányítók kézikönyve (Budapest, 2003)
III. rész. A vízjelzés
A vízjelzés nyos észlelési módok esetében is törekedni kell arra, hogy az adatok mielőbb a számítógépek által feldolgozásra alkalmas formában álljanak rendelkezésre. Ez általában az első adatgyűjtő központban történhet meg, kivéve a már említett távmérő állomásokat, ahol erre külön nincs szükség. A vízjelzés jelenlegi adatgyűjtő hálózata Magyarországon a következő elven működik: A gyorsadat-szolgáltató vízrajzi állomások adatai, valamint a kiegészítő mérések, észlelések adatai az észlelőtől a vízrajzi igazgatóság vízjelzésért felelős egységéig telefonon, illetve távmérés útján jutnak el. Az adatokat a vízrajzi egység juttatja be az Operatív Hidrológiai Modul adatbázisába, ahonnan az adatbázis rekordok digitális adatvonalakon jutnak el a VITUKI- ban működő Országos vízjelző szolgálathoz. Az Országos vízjelző szolgálat számítógépes feldolgozó rendszere a beérkező adatbázis rekordokat átalakítja a Meteorológiai Világszervezet (WMO) által bevezetett HYDRA kódú táviratokká, amelyeket számítógépes kapcsolattal vagy a meteorológiai világháló (GTS) segítségével a nemzetközi adatcsere keretében juttatja el a Duna-völgyi országokban vízrajzi szolgálatot ellátó szervekhez (8. melléklet). Az észlelési eredmények egy részét elérhetővé teszi az INTERNET-en is. A külföldről érkező adatok esetében az adatáramlás technológiája ugyanaz, csak iránya fordított. Az Országos vízjelző szolgálathoz számítógépes kapcsolaton vagy a meteorológiai világhálón érkező hidrológiai adatokat a szolgálat juttatja be az Operatív Hidrológiai Modul adatbázisába, és az adatbázis rekordokat digitális adatvonalakon juttatja el az érdekelt vízügyi igazgatóságokhoz. A vízrajzi helyzetelemzés második, lényegi szakasza az adatok összesítésével a vízrajzi helyzetkép, vagyis a térség pillanatnyi vízrajzi viszonyainak bemutatása és elemzése. Ennek legelső példáját már a XIX. században megalakult vízjelző szolgálatnál megtalálhatjuk. Az 1892-ben megindított vízjelző szolgálat ugyanis már működésének első évében kiadja az ország vízjárási helyzetét bemutató "A jelentékenyebb folyóink vízjárásának átnézete" című térképet. A kezdetben csak árvizek idején készülő térkép 1895-től naponta kiadásra kerül, jelenleg Napi Vízjárási Térkép címmel. Ez a napi kiadvány tekinthető a vízrajzi helyzetelemzések ősének, hiszen a felhasználók számára igen szemléletesen és közérthetően mutatja be a vízjárási helyzetet. A folyók mederteltségének (vízbőségének) jellemzésére francia példa után a vízfokot (franciául: hydrograde) alkalmazza, ami lényegében az adott LKV feletti vízállás kifejezése a vízjáték (LNV-LKV) %-ában. A magyar gyakorlat a különböző mederteltségeket színekkel megkülönböztető francia Ritter módszer helyett a mederteltséget a folyóval párhuzamos vonalakkal jellemzi, ami lehetőséget adott a napi vízjárási térkép viszonylag olcsó nyomdai előállítására, így a felhasználók körében a kiadvány már a XIX. században igen népszerű volt. A Napi Vízjárási Térképet fénykorában napi 440 példányban állították elő, és még aznap postai úton küldték meg az érdekelteknek. A helyzetjelentések közreadási formáinak fejlődésével és főleg a postai kézbesítés okozta késedelmek miatt a Napi Vízjárási Térkép felhasználói köre fokozatosan csökkent ugyan, de még 2001-ben is napi 100 példányban került kiadásra, 148
