Markó Csaba - Zsuffa István (szerk.): Magyarország vizeinek műszaki-hidrológiai jellemzése. Duna (Budapest, 1986)
2. A Duna vízgyűjtőjének általános jellemzése - 2.1 A vízgyűjtő természeti viszonyai
2. A DUNA VÍZGYŰJTŐJÉNEK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE \ A Duna nem csak hazánk legjelentősebb folyója, de a Volga után Európa második leghosszabb és legnagyobb vízgyűjtő területű vízfolyása. Az NSZK-beli Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig megtett 2860 km-es útja során nyolc ország határait érinti vagy keresztezi, 817 ezer km2-es vizgyűjtője pedig tizenkét ország területeiből adódik össze. 2.1 A VÍZGYŰJTŐ TERMÉSZETI VISZONYAI Természetföldrajzi leírás Topográfia: A Duna folyam az 1000 m-t alig meghaladó magasságban fekvő Fekete-erdőben ered. Az északi vízválasztó vonal először a 400—800 m magas Sváb-Jura és Frank-Jura dombhátjain húzódik egészen a Cseh-erdő 1000-1400 m-es vonulatáig. A Cseh-erdőt elhagyva az 1000 m-nél alacsonyabb Cseh-morva-dombvidéken fut a Szudétákig, amely után a Kárpátok lánca következik: a 2000 m-nél magasabb csúcsokkal tarkított gerincen futva áthalad a Nyugati-Beszkidek, a Magas-Tátra, a Keleti-Beszkidek és a Máramarosi-havasok láncain. A Tisza forrásvidékét elérve a vízválasztó elhagyja a Kárpátok vonalát, és a Prut és a Dnyeszter között húzódó, fokozatosan 200 m alá csökkenő magasságú Besszarábiai-hátságon keresztül éri el a Fekete-tengert. A déli vízválasztó általában jóval magasabb az északinál. A Bodeni-tavat megkerülő 500 m körüli dombság után a vízválasztó az Alpok vonulataira jut fel; a Räti, a Bernina, az Ötz-völgyi- és a Züler-völgyi-Alpok 3000— 3500 m-es gerincén fut. A vízgyűjtő legmagasabb pontját a Berninán (4049 m) éri el. A Kami- és a Juliai-Alpok 3000 m-nél már alacsonyabb csúcsain át a Karszt-hegység területére lép a vízválasztó'. Itt csak 800-1500 m magasban húzódik, majd a Dinaritákon át az Albán-Alpok közel 2700 m magasságáig fokozatosan emelkedik. A Crna Gora 1500 m körüli gerincén áthaladva a vízválasztó eléri a Rila-hegység 2700 m-nél magasabb csúcsait, majd a Középső-Balkán kelet felé fokozatosan 1000 m alá eső gerincén fut végig. Szliven környékén a vízválasztó Dobrudzsa felé fordul ós a 200—500 m magasságú Dobrudzsa-hátságon keresztül éri el a Fekete-tengert. A vízgyűjtő belsejét tekintve láthatjuk, hogy a terület kisebb-nagyobb medencék láncolatából áll össze, amelyeket hegyláncok vesznek körül és a Duna szűkületei, áttörései kötnek össze. A két legjellegzetesebb ilyen áttörés három részre osztja a Duna-völgyet. Az Alpok fő vonulatának és a Kárpátok ívének találkozásával létrejött szűkület — a „Dévényi-kapu” — fölötti rész a Felső-Duna. A Felső-Duna völgye tulajdonképpen a bajor, osztrák és morva medencék hosszan elnyúlt sorozata. A Középső-Duna völgyét a Kisalföld, az Alföld és az Erdélyimedence rendszere alkotja. Ezt az Alsó-Duna völgytől a Déli-Kárpátok és a Balkán-hegység találkozásánál található Vaskapu-szoros választja el. Az Alsó-Duna-medencét a Havasalföld valamint a Prut és a Szeret völgye alkotja. Geológia: A vízgyűjtő geológiai felépítése igen változatos, ami következik a terület nagyságából, és az alkotó földrajzi egységek igen eltérő voltából is. A Felső-Duna-medence jobb oldali mellékfolyóinak vízválasztója a Központi-Alpok kristályos vonulatának gerincén húzódik. Ezt a vízzáró vonulatot északon — vele párhuzamosan — a Bajor-osztrák-Alpok kemény, de áteresztő, karsztjelleget mutató triász mészkővonulatai kísérik. A hegységlábtól a Dunáig a fiatal laza üledékkel borított Sváb-bajor-fennsík terül el, amelyet miocén agyagos vízzáró üledékek szőnek át. A kristályos öv a lefolyást gyakorlatilag nem korlátozza és a mészkő öv is alig mérsékli, a karsztjelleg inkább elősegíti azt. A Sváb-bajor- fennsík alluviuma természetes tározóként viselkedik, az árvizeket csökkenti, a kisvizeket pedig bő talajvizéből táplálja. A Felső-Duna bal parti vízgyűjtőjének kezdeti szakaszán a Frank- és Sváb-Jura erősen töredezett mészkő- dolomit régiójában a mellékvízfolyások vizének nagy része elszivárog, így a folyók vízszegények. A Bajor- és Cseh- erdő gránit, gneisz, kristályos pala felépítésű vonulatai ezzel szemben nem mérséklik a lefolyást. A Morva-vízgyűjtő északi részét áteresztő karbon mészkövek alkotják, nyugaton a Cseh-morva-dombság kristályos kőzetre települt alluviális lerakódásai helyezkednek el, a keleti részen pedig a kárpáti homokkő félig áteresztő rétegei húzódnak. Mindezek és a széles, kis esésű völgy kiegyenlített vízjárást eredményeznek. A Középső-Duna-medence északi részét a Vág, Nyitra, Garam és Ipoly vízgyűjtője alkotja. Vízjárásukra alig van hatása a Kárpátok központi gránitos, palás vonulatának, annál inkább a félig áteresztő külső flis övnek és az áteresztő mészkő-dolomit rétegeknek. A Kárpátok déli szegélyén húzódó andezittufás övezet és a folyók kavicsos-agyagos völgyei egyaránt 'félig áteresztők. A jobb oldalról csatlakozó Rába-vízgyűjtő felépítése is hasonló, a felső részt kristályos palák, a völgyeket pedig félig áteresztő agyagos kavicslerakódás borítják, keleten pedig a Bakony áteresztő triász mészkövén halad a vízválasztó.
