Markó Csaba - Zsuffa István (szerk.): Magyarország vizeinek műszaki-hidrológiai jellemzése. Duna (Budapest, 1986)
2. A Duna vízgyűjtőjének általános jellemzése - 2.1 A vízgyűjtő természeti viszonyai
A Középső-Duna-szakasz középső részének egyetlen jelentősebb vízfolyása a Sió, amelynek vízgyűjtőjére a kötött agyagos-homokos és löszös üledékek a jellemzőek. A Dráva vízgyűjtője a Felső-Duna-medence jobb oldali folyóiéhoz hasonló, de azoknál jóval elnyúltabb. A felső rész északi részét a vízzáró Központi-Alpok, a déli részt áteresztő triász mészkővonulatok alkotják. A völgy alsóbb részein agyagos-márgás kavicslerakódások uralkodnak, amelyek félig áteresztő tulajdonsága miatt a folyó végig megtartja a felső szakaszon kialakuló ingadozó vízjárását. A középső medence keleti részét szinte teljes egészében a Tisza vízgyűjtője alkotja. A vízgyűjtő nagysága és változatos geológiai felépítése miatt a vízjárásra nem gyakorolnak kimutatható hatást a földtani viszonyok. A Száva vízgyűjtőjét a karszt tulajdonságai uralják. A folyó bő vízhozamát a mediterrán jellegű esők és a karsztban tárolódó vizek adják. Az Alsó-Duna-szakasz jelentősebb folyói a magashegységekből kilépve, saját hordalékkúpjukon haladva, a Havasalföldre érnek. Vízjárásukra ennek félig áteresztő, alluviális jellegű homokos-agyagos-márgás kőzetei vannak hatással. Talajok: A vízgyűjtő nagy részét a barna erdei talajok különböző fajtái borítják. Ezt az Alpok középső magashegységi részén hegyi-tundra jellegű talajok váltják fel, az Alpok déli karbonátos vonulatain és a Dinári- hegységben redzinás hegyi talajok a jellemzőek. A Felső-Duna vízgyűjtőjén a kisebb bajor és osztrák medencékben a lefolyási viszonyoktól függően tőzeg és csernozjom talajok váltogatják egymást, míg a Morva-mdedencében inkább podzolos talajok uralkodnak. Az alföldi területeken — Kisalföld, Alföld, Havasalföld — csernozjom, ületve a folyók közvetlen völgyében öntéstalajok találhatók. Hidrometeorológia: A vízgyűjtő időjárási viszonyait három éghajlati hatás és a domborzat alakítja. Az ÉNy-i szelek szállította páradús légtömegek jórészt az Alpok északi lejtőin okoznak csapadékot. Ezen a területen egyes helyeken az éves csapadékösszeg a 3000 mm-t is elérheti. Az Alpok déli oldalán és a Dinári-hegység lejtőin a mediterrán légtömegek okoznak csapadékot. A lehullott csapadék évi összege 1500 mm körül alakul, de itt is előfordul 3000 mm csapadék. Az ezen a felfogón túljutott mediterrán áramlatok a Kárpátokban, a Tisza forrásvidékén okoznak évi 1200 mm körüli csapadékot. A vízgyűjtő balkáni részén a Déli-Kárpátok déli oldala a másodlagos esőfelfogó 1000 mm körüli évi csapadékká. A vízgyűjtő medencéiben érvényesül a kontinentális hatás, amely a földrajzi helyzetből és abból következik, hogy a csapadékot szálító légtömegeket a medencéket övező hegységek felfogják, így a vízgyűjtő belsejébe jutó légáramlatok nedvességük jó részét már leadták. A Felső-Duna-medence közepén 600—800 mm, a Morva:medencében helyenként 600 mm áatti az évi csapadékmennyiség. Az Alföld és a Havasáföld területén is 500—600 mm körüli csapadék hullik, míg az áföldeket övező dombvidéken is csak 800 mm-ig emelkedik az éves mennyiség. A Duna torkolatánál már a 400 mm-t sem éri el az évi csapadék. A hőmérsékleti viszonyok nagyjából megfelelnek a csapadék alakulásának, azaz a kevés csapadékú, kontinentális éghajlatú medencékben a forró nyár és a hideg tél jellemző, a csapadékosabb nyugati részen az óceáni hatás következtében a nyár hűvösebb, a tél enyhébb. A vízgyűjtő déli részein a mediterrán éghajlat következtében a tél enyhe, a nyár pedig meleg. Ezt az általános képet a tengerszint fölötti magasság befolyásolja annyiban, hogy a magasság növekedésével a nyári időszak egyre hűvösebb. Növényzet: A vízgyűjtő természetes növényzete a magasságot követi. A 2000 m fölötti örök hóhatár alatt keskeny magashegységi növényzetű öv húzódik, majd nagyjából 1000 m-es magasságig tart a tűlevelű erdők öve. Ez alatt az egész vízgyűjtőn — az alföldek középső, legszárazabb területeit kivéve, ahol az erdős sztyepp jellemző — lombos erdők honosak. Ezt az általános képet az uralkodó éghajlati hatások befolyásolják úgy, hogy az övezeteken belül inkább a nedvességkedvelő vagy a szárazságtűrő fajok vannak túlsúlyban. Vízhálózat - vízjárás Az előbbiekben ismertetett természeti feltételek alakítják ki és befolyásolják a vízgyűjtő vízfolyásainak vízjárását. A Brege és Brigach egyesüléséből keletkező Dunát igazán csak a jobb oldalon beömlő Lech csatlakozásától nevezhetjük folyónak. Innentől kezdve az Alpokban eredő bővizű folyók egész sora duzzasztja hajózhatóvá a Dunát. A legjelentősebb felső-dunai mellékfolyók a jobbról érkező Lech, Isar, Inn és Enns. Az első igazán jelentős bal parti mellékfolyó a Dévénynél beömlő Morva. A Középső-Duna felső, Ny—K folyású szakaszán balról a Nyugati-Kárpátok vizeit levezető Vág, Garam és Ipoly csatlakozik a folyóhoz, míg jobbról a Rába a legjelentősebb mellékfolyó. A magyarországi É—D irányú Duna-szakaszon talán a jobb oldali Sió érdemel említést, amely a Sárvíz, a Kapos és a Balaton fölös vizét vezeti be. 20
