Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
II. A Sió völgye a római kortól a honfoglalásig
II. A SIÓ VÖLGYE A RÓMAI KORTÓL A HONFOGLALÁSIG 53 Az alacsony vízszint és a viszonylag alacsony homokturzás nem tették szükségessé, hogy a ritka túlcsordulás szabályozására a rómaiak zsilipet építsenek. Az meg nemigen képzelhető el. hogy az igen kis mértékben ingadozó vízállásnál duzzasztási célból építsenek zsilipet. Sextus Aurelius Victor Galerius császárra vonatkozó feljegyzése túl általános ahhoz, hogy a „Pelso”-nak nevezett tó Dunába való kiengedését (lebocsátását) a Balaton vízszintjének szabályozásaként, sőt zsilip építéseként értelmezzük. Mivel a Sió-völgy a római korban is kis esésű volt, és a völgyfenék több helyütt kisebb nagyobb emelkedésekkel részekre tagolta, s emiatt lefolyástalan mocsaras tószerű képződmények jöhettek létre, elképzelhető, hogy ezeket a saját vízgyűjtőről befolyó vizeket befogadó tavacskákat engedték a Duna irányába a rómaiak Galerius császársága idején. Ez olyankor is megtörténhetett, amikor a Balaton vízállása olyan alacsony volt, hogy hosszú ideig lefolyástalan volt a tó. Véleményünk szerint a rómaiak a Sió-völgyben, a későbbi Sió- és Fenéki Bozót, a Kapos-tor- kolat részeken a felgyülemlett vizet települési és közlekedési érdekeik, igényeik szerint időnként leengedték úgy, hogy a lefolyást gátló uszadékot eltávolították, vagy a felmagasodó mederfeneket lemélyítették. Más vízi munkákat a rómaiak nem végeztek. Siófoknál zsilipet nem építettek. A Siófoknál talált falazatmaradvány nem római kori, hanem középkori építmény része. Bizonyosan nem valamilyen török kori várhoz tartozott. A rómaiak jelenléte a Dunántúlon a történészek szerint véglegesen 456-ban szűnt meg, de csapataikat és közigazgatási tisztviselőiket már az 5. század első évtizedeiben kivonták Pannóniának ebből a részéből. Velük egy időben távoztak a római polgárok és részben a római életformát felvett bennszülött lakosok. A római uralmat tulajdonképpen a hunok elől menekülő keleti germán törzsek zilálták szét, s akiket üldözve vették birtokba a hunok a Kárpát-medencét, megszállva Pannónia déli, délnyugati részét is. Róma 433-ban szerződéssel átengedte a hunoknak a már megszállt területeket, de a hunok ezután csak két évtizedig voltak a Dunántúlon. Huzamosabb ideig nem tartózkodhattak a Sió-völgy környékén, mivel velük kapcsolatos régészeti lelet eddig még nem került elő. A hunokat követően a keleti gótok tartózkodtak másfél évtizedig Pannónia dunai szegélyén és a Balaton körül, majd őket 546-547-ben a Dunántúlt tömegesen megszálló longobárdok (más néven langobárdok) követték. A longobárdok balatoni szállásterülete a régészeti leletek szerint Fenékpuszta környékén volt, de ők is csak rövid ideig, 568-ig tartózkodtak a Dunántúlon. A Sió-völgy vidékén sem a keleti gótok, sem a longobárdok megtelepedését jelző régészeti nyomot nem találtak. Úgy tűnik, hogy a 4. század végén kezdődött és a 8. század közepéig tartó hűvös és száraz éghajlat nemcsak az Ázsiából nyugat felé tartó népvándorlást idézte elő, hanem közrejátszott abban is, hogy a longobárdok, és velük együtt az „őslakos” pannóniaiak egy része Eszak-Itáliába költözzön. Az éghajlatváltozás következményeit súlyosbította a Konstantinápolyban 531-ben kezdődött és Európát 50-60 évig sújtó JusTiNiANUS-féle pestisjárvány.42 Pannóniát a 6. század második felében az avarok foglalták el, akik itt nagy kiterjedésű, elnéptelenedett területeket találtak. Ezért írhatta Tomka Péter (1978) „Avarok a Kisalföldön” c. munkájában: „A Kisalföldön az avar kor tiszta lappal indult 568-ban!” Igen valószínű, hogy a Sió völgy menti települések lakóit is megtizedelte vagy teljesen elpusztította ez a járvány, és ez lehet az oka annak is, hogy erről a vidékről késő avarkori leletek vannak. Kiss István (1938) a 19. század végén Simontornyától az Igar felé vezető országúttól délre, Tolna megye határán avar sírmezőt fedezett fel. 42 Ez a 6. században dúlt pestisjárvány az Egyiptomból 531-ben Konstantinápolyba behurcolt pestissel kezdődött. Onnan terjedt el Európában. Prokopius püspök feljegyzése szerint a bizánci birodalomban 531-től kezdve 4 hónapon keresztül naponta 5-10 ezer ember halt meg. Európában főleg francia és német területeken pusztított, ahol voltak városok, melyek teljesen kihaltak. A járvány terjedését segítette, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt évekig rossz volt a termés, s az éhínség legyengítette az embereket. Mivel a járvány I. Justinianus bizánci császár uralkodásának idején volt, Justinianus-féle pestisnek szokták nevezni.
