Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
3. melléklet. D. M. Meissner: A Balaton szabályozása
482 3. MELLÉKLET tozik, - ritkábban fújnak Dél-Kelet és Dél felől. - A szélnek ez a főiránya a laza hordalékot szüntelenül a déli part irányába terelgeti, és a beléje ömlő patakok és csatornák homok- és iszapanyagát visz- szaviszi azok torkolatába. A homokkő és mészkő feloldott részecskéit a víz ennek a főiránynak megfelelően a déli parton rakja le, ami hatással van a talaj termékenységére aszerint, hogy a termékenységet javító mésziszapot vagy a sivár homokot szállítja. - A Balatont a Zala folyó és a közvetlen beléje torkolló csatornák és patakok táplálják; északnyugati részén a mészkőhegyek közelében földalatti forrásokat is megfigyeltek, - ezek általános vélemény szerint karsztforrások. A Balaton fő táplálója, a Zala folyó nyugatra, Stájerország határvidékén ered (lásd a forrásvidék térképét), 15 mérföldes útja során a Rába és a Mura vízválasztója erdőben gazdag területének kisebb vizeit begyűjti, és egy kiterjedt mocsártól kísérve Balaton-Foknál ömlik a tóba. Az északi oldalon a tóba torkolló patakoknak rövid az útja, jórészt időszakosak, mivel a kavicsos és sziklás altalaj a víz nagy részét elnyeli. Állandóbbak és bővebb vizűek a szabályszerű csatornává átalakított vízfolyások azok, amelyek délnyugaton és délen Somogy és Zala vármegyék elmocsarasodott lapályainak vizét vezetik a tóba. A keleti tópart a maga magas platójával szinte teljesen nélkülözi az állandó vízfolyást. A vízgyűjtő teljes felszíne 76,5 négyzetmérföld, és a tó saját felszínével a teljes csapadékfelvevő felület 87 négyzetmérföld (16 000 000 négyszögöl). Vízét jelenleg és a történelmi időket tekintve is a Sió folyó vezette le, amely vizét a Siófoknál lévő torkolatától Ozora alattig 5 1/2 mérföld után a Kapos folyóba vezeti - lásd a Sió folyó térképét -, amely ugyancsak a Sárvíz folyóval és csatornával egyesül, ezek Tolnánál a Dunával lépnek kapcsolatba, jóllehet vizük egy része még tovább folyik. A felszíni alakzatok mégis arra engednek következtetni, hogy a tó magasabb vízállásoknál hosszirányban tovább terülve egészen a Sárrétig nyúlt el, ahol csupán a Veszprém felől érkező Séd folyó fut, amennyiben most is csak egy jelentéktelen vízválasztó vágja el annak völgyét a tótól. A Sió általi, déli irányú lefolyás mindenkor számos akadálynak volt kitéve, mivel az északi szelek a torkolatot elzárták, és maga a folyóágy homokkal töltődött fel. Amint a dűnék és a folyó hordaléklerakódása nagyobb magasságot ért el, elzárta magát a tó, míg csak ezt a gátat a viharok segítségével át nem törte, avagy a sík terepen új medret nem vágott magának. Egy ilyen eseménynek köszönheti létrejöttét egykori torkolata is, tudniillik egy régebbi, feltöltődött kifolyás látható fél mérföldnyire keletre, a Fok-Szabadi-féle mocsárban. Ezekhez, a jelenben is fennálló kedvezőtlen körülményekhez társultak még a magában a folyóágyban lévő mesterséges akadályok. Természetes volt, hogy a Sió folyó több mint 28 láb esését és víztömegét a vízimalmok kihasználták, amelynek során duzzasztókat építettek bele, a vízágy beszűkítésének pedig természetes következménye volt annak feliszapolódása és a Sióvölgy elmocsarasodása. Ezzel egyidejűleg csökkent a lefolyás, ami aztán a vízállások rendellenességeihez vezetett. - Még ha időről időre történtek is mesterséges beavatkozások a medertisztítások során, nevezetesen a malmokra való tekintettel, ezek mégis nélkülözték az okok alapos felszámolását, és nem hoztak tartós eredményt; a folyóágy vízvezető keresztmetszete ezért alig 90 nézetlábat tett ki, a víz sebessége pedig szint nulla. - Csoda, hogy a malmok egyáltalán folyó vízhez jutottak, és főként a nagy elmocsarasodott területek vízkészletéből kellett táplálkozniuk. Ennek következtében a tó vízállásai valójában egyedül a párolgás pótlásának mértékétől függött. Bár ez az egyensúly fenntartására a száraz években is teljesen elegendő, sőt esetenként vízszintcsök- kenéssel jár, az egymást követő nedvesebb években azonban ez az egyensúly felborult aminek következtében a déli és délnyugati partot művelő lakosok számára hiányzott az a biztos határ, így a birtok és a szántó megbízható művelése és az elmocsarasodás megakadályozása lehetetlenné vált. Míg az újkorban megfigyelt árvízszint 322.85 lábon volt az Adriai tenger szintje felett, ugyanakkor 1862 őszén, a száraz nyarat követően 381.1, 1863 őszén pedig 317.0 lábra süllyedt; a vízszintet illetően tehát 6 láb süllyedés következett be.
