Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)

I. A Sió-völgy földrajzi, vízrajzi és hidrológiai jellemzése

18 1. A SIÓ VÖLGY FÖLDRAJZI, VÍZRAJZI ÉS HIDROLÓGIAI JELLEMZÉSE akár egyetlen éjszaka, vagy egy-két nap alatt. Ezzel kapcsolatban írta Cholnoky a már korábban idé­zett művében (1918) azt, hogy még azután is, amikor a hátráló erózió már keresztül metszette a Kavi­csos-dombi vízválasztót, a „ roppant kis esésű, fejletlen völgy... csak időnként vitte le a tó vizét, mert a tó minduntalan elhomokolta homokturzásokkal a kifolyás nyílását’’. A fokképződés az idők folyamán egyre gyakrabban a partszakasznak egy bizonyos helyén követ­kezett be, s ott válhatott rendszeressé a kifolyás. Ezen a kifolyási helyen képződött elzáró homokturzás magassága lett a Balaton lefolyásának kvázi „küszöbszintje”, amelyen a földuzzadt víz túlcsordult, majd a turzást áttörve ismét fokot hozott létre. A régészeti leletek alapján nem valószínűsíthető, hogy akár a bronzkorban, akár a vaskorban itt élő emberek a fokot árokásással hozták volna létre. Az ősi fok tehát természeti képződmény volt, s a Ba­laton fölös vizének lefolyását lehetővé téve vált a Balaton vízszintjének egyik meghatározó tényezőjé­vé a csapadék, a hozzáfolyás és a párolgás mellett. Azt, hogy az ősi fok mikor, mennyi ideig, és mennyi vizet engedett le a tóból, nem lehet meghatá­rozni, mivel a tó vízállása mindenkor a klimatikus viszonyoktól, a vízgyűjtőn zajló időjárási változá­soktól függött; ami megszabta a Balaton vízháztartási tényezőit is. Ezekre vonatkozóan közvetett ada­tokkal rendelkezünk ugyan, de ezekből csak átfogó, általános következtetések vonhatók le. Az utóbbi két évszázadból származó adatok viszont arra utalnak, hogy a Balaton vízszintje igen rövid időszako­kon belül szélsőségesen változhatott, s vele együtt fokának nyitottsága és elzáródása is. A tó vízállásá­ról feljegyzett adatok szerint az elmúlt 142 év során 1897-ben mérték a legmagasabb +193 cm-es (106,02 m A.f.) vízállást, a legalacsonyabbat pedig 1866-ban -42 cm-t (103,67 m A.f.). A 235 cm el­térést mutató két mérési időpont között mindössze 31 év telt el, hozzátéve, hogy a legalacsonyabb víz­állás idején a tó - a Sió-csatorna építése és a nagy szárazság miatt is - lefolyástalan volt, a legmaga­sabb vízálláskor pedig a Sió-zsilipen keresztül elvileg maximálisan 17-18 m3/s vízmennyiséget már le is lehetett vezetni, azaz naponta 2,5 mm-rel csökkenteni lehetett a vízszintet. Ilyen mértékű vízeresztés azonban nem volt elégséges a rendkívül csapadékos időjárás és a csekély párolgás miatt jelentősen megemelkedett vízszint megfelelő mérsékléséhez. Ebből arra lehet következtetni, hogy a régi Sió-ki­folyás helyén volt fokok is mindaddig csak csekély mértékben lehettek hatással a vízszint alakulására, amíg az el nem érte a hidrológiai egyensúly körüli szint magasságát. Ezt elérve hozhatott létre a turzást megbontó víz olyan mély és széles rést, melyen akár 100 m3/s-t kitevő vízmennyiség is kizúdulhatott, s ez által a vízszint naponta mintegy másfél centimétert csökkenhetett. A történelmi forrásokból inkább az tükröződik vissza, hogy az alacsony vízszintű és lefolyástalan időszakok tartottak hosszabb ideig, sokszor nemcsak évtizedekig, hanem évszázadokig is. Ezért írhatta Lóczy 1913-ban a következőket: „A Sióvölgy, amely időnként nem szállított le elég vizet az olykor lefolyástalanná vált Balatonból, még most sem ad elég nyílt utat a Balatonba kerülő hullópor, patakhordta törmelék és partomlás adta szilárd anyag el­távolítására ’’. E megállapítás igazsága nem vitatható, de hozzá kell tenni, hogy a Sió-völgy, az ősi fokok, majd a Fok, később a Sió az időnkénti nagyobb lefolyással nemcsak a károsan magas vízszintek csökkentéséhez já­rultak hozzá, hanem a tó vizének kicserélődéséhez, frissítéséhez is.

Next

/
Thumbnails
Contents