Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
I. A Sió-völgy földrajzi, vízrajzi és hidrológiai jellemzése
16 I. A SIÓ VÖLGY FÖLDRAJZI, VÍZRAJZI ÉS HIDROLÓGIAI JELLEMZÉSE sonló, alacsony fekvésű lehetett, még abban az esetben is, ha a környék felszíne a kéregmozgások következtében időközben megemelkedhetett vagy süllyedhetett. Erről a partszakaszról Bendefy László (1969) a következőket írta: „Helyszíni bejárásaim során terepszintezéssel megállapíthattam, hogy ha egy, a maihoz hasonló, vagy annál valamivel alacsonyabb vízállás mellett volt a Balatonnak természetes lefolyása, az sehol máshol nem lehetett, mint Siófoktól keletre, mert itt van a somogyi partvonal legmélyebb tereppontja... ma 105,10 m A.f körüli”. A tó vízszintjének változásaira vonatkozó megállapításait pedig így összegezte: „A Balaton 106,5-107,0 m Af vízszintnél kerül természetes hidrológiai egyensúlyba. Éppen ezért hosszú évezredeken át a tó vízszintje csak az évi csapadékjárás szerint változott.” Az 1998-ban megjelent könyvünkben - elsősorban a régészeti kutatások eredményeire alapozva - ismertettük a Balaton lehetséges vízállásváltozásait az újkőkortól a vaskor végéig, valamint a későbbi korokban. Rámutattunk arra, hogy az újkőkor „dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának” idején itt élt emberek lehettek az elsők, akik az egységes, nyílt víztükrű Balatont látták és a „lengyeli kultúra” idején élők lehettek azok, akik előtt a déli parton a tó által létrehozott turzások állandó képződményként jelentek meg. Ezt a történeti áttekintést azzal a megállapítással zártuk, hogy a vaskor mintegy 750-800 évre kiterjedő időszaka alatt a kelta kultúrához tartozó népek már a maihoz nagyon hasonló vízfelülettel és partvonallal rendelkező Balatont ismerhettek meg. A tó vízállása azonban a vaskorban is ugyanúgy ingadozhatott a 104-107 m A.f. szintek között, mint a korábbi évezredekben. A régészeti leletek alapján arra lehet következtetni, hogy a késői bronzkortól kezdve a Balaton vízállásának maximális magasságát a Siófoknál kialakult, előbbiekben említett partszakasznál húzódó homokturzás magassága határozta meg, ami mögött még egy magasabb pleisztocén kori turzás van. Ezeken a turzáshá- takon bontott rést a magasra emelkedő és túlcsorduló víz, s az adott viszonyoknak (viharos hullámzásnak, a víznyomás erejének) megfelelően kimélyítette és kiszélesítette azt. Meissner, könyvünk 3. mellékleteként is szereplő tanulmányában (1867) leírta, hogy a Sió kifolyását 1863 előtt az északi szelek által a mederben felkavart homok rendre eltorlaszolta, s amikor az általa dűnének nevezett turzás nagyobb magasságot ért el, a tó is annak magasságáig emelkedett. Ilyenkor azután vagy vihardagály segítségével keresztül törte, vagy rövidebb-hosszabb idő alatt egy új vízfolyást vájt ki a völgy lapályába. Meissner szerint így jöhetett létre az az egykori kitorkollás, amely elhomokolódva még a 19. század második felében is szemmel láthatóan létezett az egykori Fok-Szabadinál lévő mocsarakban, s amely a korábbi századokban egészen a part menti turzásokig húzódott. Minden bizonnyal erre a partszakaszra vonatkozott 1776-ban Krieger Sámuelnek az a megjegyzése, miszerint: „kétségbevonhatatlanul nehéz meghatározni, hogy ezen tó kezdettől fogva hasonlóan csordult-e ki, vagy idővel ezeló'tt más nevű ágya volt; azt mégis tudni, hogy ősidőkben még más kifolyásait is ismerték, miután én ezek nyomait két helyen fenntartás nélkül elhomokolódottan elég jellegzetesen megtaláltam. Jelenleg csak egy kifolyás van a Sió-Fok előtt, amit a Sió leszállításnak neveznek”. A későbbiekben ismertetendő Balaton térképén Krieger, egy ilyen „ősidők”-beli lefolyást „Antiquus Effluxus Balathonis” felirattal, a szóban forgó partszakasznál fel is tüntetett. A Balatonnak erről a régi kifolyásáról írásos emlékeink vannak a 11—14. századi oklevelekben. A tihanyi apátság eredeti 1055. évi alapító levelében „Rivulus namque qui dicitur Fűk”, az 1092. évi, az apátsági birtokokat és kiváltságokat tartalmazó oklevélben „ad accidentem descenditque ad fluvium Fok”', az 1211. évi újabb birtokösszeírásról szóló oklevélben „Bolotyn, de quo egreditur fluvius, qui vocatur Foc”\ az 1358. évi fejérvári johannita konvent jelentésében „eundo descendissent
