Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
VÍZHASZONVÉTELEK A SIÓ VÖLGYÉBEN A 11-18. SZÁZADBAN 121 A Sión a foki átkelési lehetőség után legközelebb Jutnál lehetett átkelni réven, vagy gerendahídon. A juti rév és révvám 1302-ben történt okleveles említése után - a 16. század első feléig - bizonyosan fennmaradt, és akkor is szedték, ha a vízállás olyan alacsony volt, hogy gázlón lehetett átkelni. Az sem kizárt, hogy a Sió medret időnként rövid gerendákkal hidalták át, s az átkelésért hídvámot kellett fizetni. A 13-15. században létezett Kapurév falu gázlója helyi összeköttetést szolgált a Sió két partja között, majd a török hódoltság idejét követően is egészen a 18. század közepéig. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a 16. századtól kezdve a Sió vizét, a Jut-Kapurév-puszta közötti szakaszon, a lápszigetek fokozatosan teljesen beborították, s a gázlót pótolva létrejött az előzőekben említett Kustyáni Kellő. Ezen a helyen - mivel a gázló és később a lápszigeteken való átkelés - a „kellő” nem közútvonalat kötött össze, az átkelő használatáért nem kellett fizetni. A következő átkelóliely a Tisztavíz-patak torkolatától délre, az oklevelekben először 1344-ben említett jobb parti Hídvég falunál volt, ahol a Sió két ágra szétválva szigetet képezett. Mivel a folyó bal partján a faluval szemben fekvő település Somogy vármegye 1536. évi dika lajstromában tűnik fel legkorábban Saar Komar néven, nem tudni, hogy a 16. század előtt volt-e állandó átjárás a két part között. Abból, hogy a bal parti települést a vármegyei hatóság 1662-ben Révkomáromnak nevezte, arra lehet következtetni, hogy a török hódoltság idején réven lehetett átkelni a Sió vízén a bal parti Révkomárom, és a jobb parti Falu- és Városhídvég között. Ez a révösszeköttetés a Sió igen alacsony vízállásakor szünetelhetett, és ekkor gázlókon át közlekedtek, s ez lehetett az oka annak, hogy 1676-ban Mező Comaromnák hívták a bal parti települést, majd 1715-ben ismét Révkomáromnak nevezték. Az állandó összeköttetést Mezőkomárom és Falu- ill. Városhídvég között az 1750-es években épített töltés teremtette meg. A töltésen való átjárásért valószínűleg nem kellett fizetni. Ozoránál a 14. századtól kezdve állandóan volt átkelési lehetőség a Sión, de a vízen átvezető ozorai hídról először konkrétan az 1690-ben készített összeírásban tettek említést. A hidat feltehetően híd- vám nélkül lehetett igénybe venni, ugyanis a régi írásokban erre vonatkozóan nincsenek utalások. Simontornyánál a Sió és a Kapos vízének összefolyása révén keletkezett sajátos hidrográfiai helyzetből eredően a 14. századtól kezdve egészen a 18. századig, a település egyes részei között hidakon közlekedtek, amint azt az előzőekben Simontornya történeténél ismertettük. A hídvámra vonatkozóan ez esetben sincsenek utalások a régi írásokban semmilyen formában, pedig mint említettük 1686-ban Simontornyáról Fejér vármegye felé csak egy 200 lépés hosszú fahídon lehetett kijutni. Úgy tűnik, hogy a Sión rév-, illetve hídvámszedés csak két helyen; Foknál és Jutnál (Marosnál) történt a 11-18. század különböző időszakaiban. A többi átkelőhelyen a földesurak (Batthyányiak, Esterházyak) valamilyen okból nem éltek ezzel a kiváltságjoggal. Jóllehet a halak, rákok, teknősök fogása, illetve halászata, a madarak vadászata, a madártojások gyűjtése a közvetlen víz-haszonvételek közé tartozik, a halászat és a vadászat a Sió vízén és a Sió menti berkek, mocsarak területén a regália körébe tartozott, s ezért ebből a szempontból közvetett haszonvételnek számított. Halászni, vadászni kizárólag földesúri utasításra és a földesúr részére leheteti. A halászatnak és vadászatnak árendába adásáról csak a 18. századtól kezdve maradtak írásos emlékek. Biztosra vehető, hogy a Sió menti települések jobbágyai és zsellérei, amikor módjuk volt rá, titkon halat, madarat fogtak, vagyis orvhalásztak és -vadásztak. A földesurak általában nem büntették az ilyen cselekmények elkövetőit; legalábbis olyan írásokat nem ismerünk az érintett úriszékek ítélkezéseiből, amelyek csak tiltott halászat, vagy vadászat miatti büntetésről szólnának. Arról viszont vannak írásos emlékek, hogy akiket kolera járvány idején halfogáson vagy halfogyasztáson tetten értek, azokat szigorúan megbüntették. Igaz, egészen a 18. század végéig úgy vélték, hogy a kolera a halak útján terjed. A közvetett vízhaszonvételek közé tartozott a víz energiájának hasznosítása, pontosabban a vízimalmok létesítésének és működtetésének királyi, földesúri engedélyezése, s ennek alapján a malomvám. Ez a jog már a kezdeti, 11. századi birtokadományozásoknál határozottan megnyilvánult, amikor