Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
122 III. A SIÓ-VÖLGY TÖRTÉNETE All. SZÁZAD ELEJÉTŐL A 18. SZÁZAD KÖZEPÉIG a királyi adománylevelekben nemcsak az adott birtok halászóhelyeit, átkelőhelyeit nevezték meg, hanem a malmok létesítésére alkalmas helyeket is. így pl. amint azt az előzőekben ismertettük, a tihanyi apátság birtokhatárait újból rögzítő 1211. évi hiteles oklevél azt tartalmazza, hogy a Balatonból kilépő Fok folyó a Losta falunál megkerülve a szigetet, malmoknak alkalmas helyeket képez. Az 1092. évi dátumozású ún. Szt. LÁszLÓ-féle hamis oklevélben, amely Erdélyi (1908) szerint 1390-ben készült, s szintén a tihanyi apátság birtokhatárait rögzíti, röviden és határozottan az szerepel, hogy a Losta falu a Fok folyó mellett van malmokkal, s ugyanott van a Fok falu vámmal. (Ha ez az 1092. évi dátumozás hiteles lenne, akkor ebben az oklevélben történt volna először említés magyarországi vízimalmokról.) A hamis oklevél minden bizonnyal a 14. századi viszonyokat tükrözi, ezért joggal feltételezhető, hogy a Sión (a Fokon) a kifolyás alatti szakaszon 1211. után építettek vízimalmokat. Arról nincsenek adatok, hogy a Sió-völgy középső és alsó szakaszán mikor telepítettek először a Sió vízére malmokat, de a helytörténeti adatokból és leírásokból arra lehet következtetni, hogy Ozoránál és Simontomyánál a 15-16. századtól kezdve lehettek vízimalmok. A tihanyi apátság foki malmai a 14-15. században időszakosan működhettek a Sió bizonytalan vízjárása miatt, emellett rövid 15-20 éves időtartam alatt tönkremehettek, s ezért valószínű, hogy a 16. századtól kezdve a 17. század végéig - a török hódoltsági időidben - Foknál nem voltak vízimalmok a Sión. De regále alapon engedélyezett vízimalmok a 16-17. században a Sió-völgyben másutt sem működhettek, mivel e terület török fennhatóság alatt volt. Kiss István (1938) feltételezése szerint Simontomyánál az 1346., 1518. és 1546. években voltak már vízimalmok. Ezek közül az 1546. évre datált még azelőtt épülhetett, hogy a budai pasa 1544-ben elfoglalta Ozorát, Simontornyát és Tamásit. Nincsenek adatok arról, hogy a feltételezett vízimalom milyen körülmények és feltételek mellett működhetett a hódoltsági viszonyok között, és arról sem, hogy mennyi ideig létezhetett. Számos forrásból arra lehet következtetni, hogy Magyarország török megszállás alatti területén - mind a magyarok mind pedig a török helyőrséghez tartozók - a Sió mentén is szívesebben használtak száraz malmokat. Az előzőekben említést tettünk arról, hogy 1684- ben a tihanyi magyar katonák „elhordták” a foki török malom „vasszerszámát” és a malom minden vasból készült részeit. Ebből biztosan következik az, hogy a foki török malom száraz malom volt, mivel a vízimalmoknak a 18. század végéig nem voltak „vasszerszámai”. Itt jegyezzük meg, hogy Pongrácz Pál (1967) „Régi malomépítészet” c. tanulmányában foglaltak szerint régen a malmoknak a mechanikai berendezései és leggyakrabban a malomépület is fából készültek. A vízimalmokat faragómesterek és faragómolnárok építették. A molnároknak az őrlés tulajdonképpen második mesterségük volt; a fő foglalkozásukat a fafaragási-ácsolási szaktudásuk jelentette. Mivel egészen a 19. századig nem tudták hatékonyan meggátolni a vas korrózióját, és az alkalmazható vasféleséghez sem lehetett hozzájutni, minden malomalkatrészt fából faragtak. A faragómolnároknak ezért alaposan ismerniük kellett az egyes fafajták tulajdonságait, emellett mesterségbeli tudásuknak a mércéje a fakötések tökéletes elkészítésében való jártasságuk volt. A kisebb esésű vízfolyásokon épített vízimalmoknál gátépítéssel növelték a víz esését, illetve gyorsították meg annak sebességét. A Sió vízén a 11-18. században létesített vízimalmok minden esetben gátas malmok voltak. Az említett Sió-malmokról írásos emlékek és tervrajzok a török megszállást követő évtizedektől kezdve maradtak fenn. Ezek közül néhányat röviden a következőkben ismertetünk. Az 1702 körül épített foki malommal kapcsolatban a falu - akkor még szabadokként élő - lakói az első szerződést 1708-ban kötötték a veszprémi káptalannal, amit 1712-ben megújítottak az előzőekben teljes egészében közölt szöveg szerint. A szerződésben a káptalan hat egész esztendeig engedte meg a kétkerekű malom működtetését, kerekenként három-három forint - évenként pontosan fizetett - fejadó ellenében, szerződésben a káptalan kikötötte, hogy a hat év lejárta után a malmot külső becsüs által megállapított összegért veszi meg a fokiaktól.
