Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
120 III. A SIÓ-VÖLGY TÖRTÉNETE All. SZÁZAD ELEJÉTŐL A 18. SZÁZAD KÖZEPÉIG A Balatonban nem folytattak külön rákászatot, a rákok rendszerint halászok hálóin akadtak fenn, akik bizonyos helyeken, egy-egy hálóhúzásnál sokszor száznál is több rákot zsákmányoltak. A balatoni kecskerákok keskenyebbek (karcsúbbak) voltak a Zala és a Sió rákjainál, páncélzatuk kevéssé pigmentálódott, s ezért világos színűek voltak, a tó vizében uralkodó tápanyag- és fényviszonyok miatt. A Sió említett sötét színű („fekete”) rákjaitól eltérően a Zala alsó szakaszán tenyésző rákok szintén világosabb színűek voltak, de sokkal nagyobbak a taviaknái, vagy a Sióban találhatóknál. Fényes (1836) ezekről a zalai rákokról a következőket írta: „A Szálában iszonyú nagyságú rákokat fognak, amelyeket Bécsben Solo-Krabs név alatt ismernek.” A „Solo-Krebs”, más néven „Szalo”-rák valóban keresett cikk volt a bécsi piacon, és elérhette a 35-40 cm hosszúságot is, ami a kedvező, táplálékban gazdag, fényben szegény élőhelynek tulajdonítható. A Zala alsó szakaszán valószínűleg a nemes folyami rák (Astacus astacus L.) élt, amit még a 19. század elején is igen nagy számban fogtak. Korabeli írások szerint gr. Széchényi Ferenc 1801 -ben engedélyezte Kupi János soproni halkereskedőnek, hogy szentgyörgyvári és hídvégi uradalmaiban szabadon vásárolhasson rákot a rákászoktól, annak ellenében, hogy a megvásárolt rákokból évenként 7000 (később 8000) darabot ingyen át kellett adjon az uraság részére. Nem nagyot tévedünk, ha az évente megvásárolt rákmennyiséget ennek a tízszeresére becsüljük. A Sióban, illetve a Sió-Bozótban fogott rákok is nemes folyami rákok lehettek, amelyek a Duna mellől hatolhattak fel a Sió északi részéig. A rákot a helyi vízparti lakosság nem nagyon fogyasztotta, csakúgy, mint a Balaton környéki mocsaras vizekben élő teknőst (Ernys orbicularis-t) sem. Az írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a mocsári teknős a 11-18. században a főúri asztalok és a kolostorokban élő barátok böjti étke volt. A 18. században a jobbágyoknak a tihanyi apátság részére még mocsári teknősöket kellett fogniuk az Endrédi-patak kis tavaiban, miközben ez idő tájt a Festeticsek keszthelyi kastélyparkjában lévő „Békás-tóban” már tenyésztették ezeket az állatokat. Lukács Károly (1941) közlése szerint Bél Mátyás „A magyar falusi gazdálkodás ismertetése” című, 1730 körül készített kéziratában a „tekenyó's békáról” azt írta, hogy „ Mindenfelé a mocsaras és melegebb vizekben olyan mennyiségben fogták ezeket, hogy sok ezret Bécsbe küldenek fel minden esztendó'ben.” Bizonyára a Sió vizében, ill. a mocsaraiban élő teknősökből is sok eljuthatott a bécsi piacokra. A Sió menti lakosság természeti haszonvételei közé tartozhatott tavasszal a vízimadarak fészkeiben lévő tojások dézsmálása, melyek közül a vadréce tojások lehettek a legkedveltebbek. A tojásgyűjtés a szigonyos halfogáshoz hasonlóan tiltott dolog volt, ha nem az uraság megbízásából végezték, mivel az ilyen tevékenység a regálé (vadászati és halászati) joghoz tartozott. A legelőkön tartott állatokat - elsősorban a szarvasmarhákat - ha a legelő a vízpartig terjedt, vagy annak közelében volt, rendszeresen a Sió vizéből itatták. Az itatóhelyek a 11-18. században mindvégig a part menti területek tulajdonjogához tartoztak, ezért azok használata, ha mások tulajdonát képező állatok itatásáról volt szó, mindig csak az illető tulajdonos (illetve bérlő) beleegyezésével történhetett. A közvetett vízhasználatok közül a regálék körébe tartozó rév- és hídvám szedése, a malmok létesítése és működtetése a 11-18. században a Sió mentén mindenhol érvényesült a hús- és italmérési, a vásártartási, s az említett vadászati és halászati, a királyi és nemesi tulajdonhoz kötődő kiváltságokhoz hasonlóan. A foki hídvámot, mint már említettük, a 1 1-12. században a somogyi ispán szedte királyi haszonbérként, majd ez a hídvám 1276-tól a veszprémi egyházat, később a mohácsi vészig a pannonhalmi bencés főapátságot illette meg. Arról nincs adat, hogy a török hódoltság idején mi volt a híd sorsa. A törökök kiűzése után, az előzőkben ismertetettek szerint, a királyi kegy alapján a veszprémi káptalan építhetett hidat a Sión Foknál, és szedhetett hídvámot. A foki híd vámját 1751-ben szüntették meg, ami visszatükröződik az MTA Könyvtárának Kézirattárában található Mo. 13. és Mo. 14. jelű térképvázlatokon, amelyeken Fok településnél a Sió balatoni kitorkollását átívelő híd mellett ott található a „Reg. To. Pons” rövidítés, azaz „királyi hídként megszűnt” szövegfelirat.
