Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
118 III. A SIÓ-VÖLGY TÖRTÉNETE All. SZÁZAD ELEJÉTŐL A 18. SZÁZAD KÖZEPÉIG sőbb is. Az úrbéri haszonvételek között valószínűleg azért nem szerepeltek írásban említésre módon, mert csak kevés helyen és viszonylag kis mennyiségben volt a Sió menti településeken rájuk szükség az urasági építményekhez vagy fűzvesszó'bó'l fonott kosarak (kasok), kocsi- árnyékolók készítéséhez az uraságok számára. Ugyancsak nem találhatók a 11-17. században írásos emlékekben közvetlen utalások a vízben élő állatok haszonvételéről sem. A Sió vizének hidrográfiai adottságai alapján joggal feltételezhetjük, hogy ez a viszonylag kis méretű - árterével és bozótjával 75-80 km2-t kitevő - víz borította terület századokon át a legkülönbözőbb vízhez kötött élőlényeknek (fajoknak) volt optimális élőhelye, még akkor is, ha a vízjárástól függően egyes fajoknak - rövidebb-hosszabb ideig - megfelelőek vagy kedvezőtlenebbek voltak az életfeltételek. A fito- és zooplanktonra vonatkozóan nincsenek adataink még a 19-20. századból sem. A puhatestűekről és hüllőkről sem közöltek a 18-19. században olyan leírásokat, amelyekből a Sió vizének pl. kagyló vagy vízisikló állományának nagyságára következtetni lehetne. A vízterület halgazdagságára, a korábbi évszázadokban itt élt halfajokra, illetve ezek fogására, esetleges halászatukra is csak a 18-19. századi forrásokból lehet visszakövetkeztetni. Az egyes halfajok előfordulása - a Sió előbb említett három részének megfelelően - igen nagy valószínűséggel különbözött egymástól, annak ellenére, hogy nagyvizek idején a víziállatok számára az egyes vidékek között megvolt a szabad vándorlás lehetősége. A Sió felső, a Balatontól a Tisztavíz-patak torkolatáig tartó részén - beleértve a Sió- és a Fenéki-Bozót vízterületét - a Balatonban élő halfajok is előfordultak olyankor, amikor a Balatonból bőven folyt a víz a Sióba. A Tisztavíz- pataktól délre levő részen a tavi viszonyoknak megfelelő halállomány lehetett (különösen az ozorai gát megépítése után), míg az alsó részen, a Simontomya körüli delta-szerű vízágakban időnként előfordulhattak a Dunáról felúszott folyami halak is. A sokszor évtizedekig tartó apadásos (kis vízhozamú) időszakokban a halállomány összetétele a mocsaras, alacsony vízszintet tűrő fajok javára megváltozhatott. Ezért mindig lehetett a Sió valameny- nyi szakaszán kárász (Carassius carassius L.), compó (Tinea tinea L.) és a sekély, partszéli mocsaras vizekben réti csík (Misgurnus fossilus L.). A Sióból sohasem hiányozhatott a csuka (Esox lucius L.). A Sió halaira való utalás először Bél Mátyás „Notitia”-jának azon kéziratában fordul elő, s mely 1740 körül készülhetett. A kézirat másolatban fennmaradt szövegében, amit Lukács Károly (1943) fordított és tett közzé, a következők olvashatók: „Sivó... mindenfajta halban bővelkedik (Széljegyz.: Seholsem ettünk ízletesebb csukákat)...”. Ez az általános megfogalmazás tulajdonképpen azt jelenti, hogy a Sió vizének felső része a Balatonból időnként bő vízutánpótlást kaphatott, és ezzel a halállomány mindenfajta halban bővelkedhetett. (Az „ízletes csukák”- nak is ez lehetett a magyarázata.) A Sió felső, Sió- Bozóthoz tartozó részének még a 19. század közepén is igen gazdag halállománnyal kellett rendelkeznie, ugyanis T. Mérey Klára (1989) szerint a veszprémi káptalan bevételei között „Jelentős összeg került az uradalom tulajdonába a Sió vízi halászat bérletéből is, amelyet 1850 Szent Mihály naptól (szept. 29.) 1853 szeptemberéig két fokszabadi lakosnak adtak bérbe évi 200 váltó forintért. Ezen kívül 75-75 vadrécét és szárcsát, továbbá 2000 fekete rákot és 2 akó (egy akó 50,8 liter) csíkot tartoztak beadni minden esztendőben. A sóstói vadászaton pedig hajóikkal és puskáikkal tartoztak részt venni.” A Fokszabadi, Maros és Kiliti határához tartozó és a káptalan birtokát képező Sió-Bozót, valamint akkor már részben kiásott Sió-meder területe az 1855/56. évi katonai felvétel térképlapján feltüntetettek alapján mintegy 450-500 kh-ra becsülhető. Innen kellett kifogni a két bérlőnek - minden bizonnyal varsákkal, horgokkal - azt a halmennyiséget, aminek árából saját hasznuk mellett ki tudták fizetni az áren- da összegét. A szerződésből kitűnik, hogy még a 19. század közepén is rengeteg tavi- vagy más néven kecskerák tenyészett a Siónak ezen a részén. Mégpedig sekély, átlátszóan tiszta vízben, mivel csak ilyen Egy jellegzetes balatoni hal, a süllő Marsigli Duna monográfiájából (1726)
