Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
VÍZHASZONVÉTELEK A SIÓ VÖLGYÉBEN A 11-18. SZÁZADBAN I 19 helyeken pigmentálódnak igen sötét, „fekete” színűre. A beadásra kötelezően előírt „fekete rákok” nagy, 18-20 cm teljes hosszúságú példányok lehettek, és a 2 akó réti csík esetén is bizonyára megkövetelték, hogy azok 30 cm körüli hosszúságúak legyenek. A szerződésben szereplő 75-75 vadréce és szárcsa amolyan „ráadás” volt, melyek közül a szárcsákat valószínűleg kitollasodásukkor, még fióka korukban kellett befogni és átadni. Végül a szerződés szövegéből az is kitűnik, hogy a 19. század közepén a sekély vízen járó csónakokat és ladikokat még mindig „hajóknak” nevezték. Bár a halászat all. századtól kezdve a regálék körébe tartozott, a veszprémi káptalani birtokon sem találkozunk vele úgy a 18. század második feléig, mint amit szigorúan számon kértek volna a Sió menti települések lakosságának bevételeinél. Pedig biztosan fogták a halakat - különösen íváskor - szigonnyal, varsával, „tapogatóval”, vagyis olyan eszközökkel, amelyeket az orvhalászok a 19. század második felében is alkalmaztak. Volt azonban a Sió vizében és mocsaraiban a halászatnak egy, csak az ilyen vízterületeken elterjedt módja: a csíkhalászat. Hermán Ottó (1887) leírásából ismeretesek a réti csík halászatának módszerei, amit az ország különböző tájain, azonos módon végeztek. A csíkhalászat évszázadokon át, egészen a 19. század közepéig, a halászat egyik igen jelentős ága volt. A réti csík talán a legfontosabb böjti néptápláléknak számított, különösen „káposztás csík”-ként, ami jellegzetes magyar eledel volt. A zsíros, ízletes húsú réti csíkot egész éven át „fogták” a csíkászok. Ezek, ismerve a hal tömeges előfordulási helyét tavasszal, amikor az ívás közeledtével a csíkok mozgékonyabbak voltak, az ívási helyeknél hevenyészett gátakat készítettek, és azokba építettek be csíkvarsákat. Vagyis egyfajta rekesztő halászatot folytattak. Nyáron a csíkász a növényzettel benőtt láprészeken vagy az úszó lápszigeteken kör alakú nyílást, ún. léket vágott és az ebbe helyezett varsával fogta a halat. Ha nagyon aszályos volt az időjárás és az elapadt víz miatt a nyirkos mederaljzatba húzódtak a csíkok, akkor onnan egyszerűen kiásták őket. Télen a jégbe vágott lék alatt elhelyezett csíkvarsákkal még az előbbieknél is gazdagabb zsákmányt gyűjthettek be. Azt, hogy ez a tevékenység egy-egy csíkász számára megélhetést biztosított, számos más hasonló vízterületről fennmaradt írásos emlék bizonyítja. így pl. Somogyi János sárbogárdi lakos, egészen az 1810-es évekig árendában csíkászott a település határához tartozó sárréti terület hatvani és tinódi részén. Nem találtunk a régi malomszerződésekben utalást arra, hogy a molnárok halásztevékenységet szabályozták volna, de biztosra vehető, hogy a malomzsilipek előtt vagy alatt mintegy „mellékes”-ként halat fogtak. Legalábbis a saját szükségletükre bizonyosan. Hasonlóképpen rákászhattak is, hiszen a rákok a 19. század második feléig igen nagy számban fordultak elő a Zala alsó szakaszán, a Kis-Balaton mocsaras területein, a Balatonban és a Sióban. Entz Géza és Sebestyén Olga (1940) például azt írta a balatoni kecskerákról (Astacus Ieptodactylus-ró\), hogy a „Halak mellett a rák tavunk faunájának legrégebben ismert tagja... 1880-ig rengeteg rák élt a tavunkban...”. Ekkor az 1860-ban, Franciaországban fellépett rákpestis Magyarországot is elérte, és csaknem teljesen kipusztította őket. Addig Jankó János (1902) szerint „fogták este, a nád lángjánál, szabad kézzel, fogták ráccsal, meg nádra húzott kecskebőrrel” a Balatont övező vizekben. Az árendás rákászok leginkább kör-abroncs alakúra kialakított fűzágy gyűrűhöz kötött zsákhálót használtak rákfogásra, aminek a zsákvégéhez belülről egy nagy nyúzott kecskebékát és egy kő nehezéket erősítettek. A zsákháló gyűrűjéhez három kötéllel kötötték hozzá az emelő rudat, amivel a hálót a vízből kiemelték. A hálócsapda szerencsés esetben öt-tíz példányt is foglyul ejtett egyszerre. A fekete rák Marsigli Duna monográfiájából (1726)
