Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
VÍZHASZONVÉTELEK A SIÓ VÖLGYÉBEN A 11-18. SZÁZADBAN 117 Vízhaszonvételek a Sió völgyében a 11-18. században A Sió-völgyi vízhaszonvételek all. századtól kezdve két csoportba sorolhatók. Az elsőbe a természet kínálta lehetőségek tartoztak. Olyanok, mint például a vízben termő növények (sás, gyékény, nád, stb.) begyűjtése, az úszó lápszigeteken, vagy az ártéren tenyésző füvek szénája; az ezeken a helyeken növő kosárfűz vesszőinek vágása; a berkek és partszegélyek fáinak kitermelése, a vízben élő állatok (halak, rákok, teknősök) halászata, illetve kifogása; a vízimadarak tojásainak gyűjtése, a vízi szárnyasok befogása és vadászata, valamint a haszonállatok (szarvasmarhák) itatása a Sió vizéből. A második csoportba a közvetett haszonvételek sorolhatók, mint pl. a királyi (regálé), földesúri kiváltságot képező gázlók, révek, hidak használatáért szedett vámok, a halászat, a vadászat, a vízi közlekedés (kikötés) és nem utolsósorban a vízerő-hasznosítás, a vízimalmok létesítésének engedélyezése és a malmok használatának őrlési vámja. Nem tartozik szorosan a vízhaszonvételek közé a kenderáztatás és a tőzegkitermelés, mivel az előbbit legtöbbször elkülönített árkokban, gödrökben végezték, az utóbbi pedig az évszázadokkal korábbi vízinövények maradványainak bányászatát jelentette. A Sió menti birtokokkal és településekkel kapcsolatban utaltunk arra, hogy a 11-18. században a Sió vize mellett mindenkor kedvezőek voltak a természeti adottságok a gyűjtögető életmódra, illetve az anyatermészet nyújtotta egyszerű megélhetésre. Ebből a szempontból a Sió-mente három részre különült el. Az első rész a Sió ősi fokának, illetve a mai kitorkollásának kezdetétől a Tisztavíz-patak torkolatáig; a második rész e torkolattól Ozoráig, a harmadik pedig Ozorától Simontornyáig terjedt. A Sió vizének a Balatontól a Tisztavíz-, vagy más néven Kabóka-patak torkolatáig tartó részét, amikor a Balaton túlcsorduló vize lefolyóban volt, bizonyos mértékig „foki” viszonyok jellemezték. Ilyenkor a Sió- Bozót, a Fenéki-Bozót és az Adánd déli határánál levő Kis-Koppány tölcsérszerű torkolata a Duna Mohács alatti mellékágainak áradáskori állapotához hasonlíthatott, természetesen kisebb kiterjedésben. Mindez a 11-15. század között volt csak lehetséges, mert ezt követően az emberi beavatkozások ennek a vidéknek az „ártéri” szegélyeit mocsaras jellegűvé tették. A Sió vízének középső, második része a 15. század végéig lassú áramlású folyóvíz jellegű volt, amelyet időnként az úszó szigetek eltorlaszoltak, s a Siót sokszor kilométernél is hosszabb távon „búvópatakká” változtatták. A 17-18. században ez a rész a vízimalmok gátépítéseinek következtében „tározó-tó” jellegűvé vált. A Sió vizének harmadik, alsó szakasza all. századtól kezdve a 18. század végéig síkvidéki, többágú, delta jellegű folyótorkolati rész volt, ahol igen nagy zárt nádasok léteztek már a 15-16. században is. A 11-17. századi írásos emlékekben nem találhatók utalások a vízinövények közvetlen hasznosítására vonatkozóan, és sajnos a régészeti feltárások során sem végeztek növényi maradványokat elemző vizsgálatokat a Sió mentén. Pálóczi Horváth András (2000) tanulmányából ismert, hogy a mai Kecskemét területéhez tartozó részen all. század végétől a 13. század közepéig, majd egy évszázadig lakatlan és újra- település után még a 17. századig létezett Szentkirály nevű falu házainak födém készítéséhez vastag faágakon kívül vesszőket és nádat használtak fel. A tetőt zsuppszalmával fedték. Egyes gazdasági épületeknek karókból, vesszőfonatból vagy nádból készült faluk volt. Teljesen jogos az a feltételezés, hogy a Sió mentén, ahol a nád, a gyékény, a sás, a bokorfüzek és más fűzfafélék nagy tömege uralkodott, a part menti települések lakói „szabadon” használhatták ezeket, akár építményeikhez, akár tüzelőanyagként. Hasonló lehetett a helyzet a faizással kapcsolatban is, amikor nemcsak a kiszáradt fákat vághatták a jobbágyok, hanem - amint már arra utaltunk - még a lakosság is szabadon használhatta a házai karbantartásához az ozorai uradalom erdőit. A nád, a sás, a rekettyés (a félcserjékből álló növényzet) és egyéb vízinövények (gyékény, káka) a 11-18. században nemcsak zölden szolgáltak különböző gazdasági célokra, hanem télen fűtésre is használták ezeket. A vízben termett növények közül kétségtelenül a nádnak, a gyékénynek és a vízparti kosárfűznek volt a mindennapi életben igen nagy szerepe nemcsak a 1 1-18. században, hanem ké
