Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
108 III. A SIÓ-VÖLGY TÖRTÉNETE All. SZÁZAD ELEJÉTŐL A 18. SZÁZAD KÖZEPÉIG Ozorára 1712-ben nevezték ki kerületi inspektorrá Egry Lászlót, aki teljes jogú, teljhatalommal rendelkező irányítója volt a dél-dunántúli Esterházy-birtokoknak, azoknak az utasításoknak az alapján, amelyeket a hitbizomány Kismartonban székelő központjából kapott. Mindenekelőtt a török uralom és a Rákóczi-szabadságharc utáni állapotokat kellett megszüntetni, illetve a környéken ismeretlen uradalmi gazdálkodás feltételeit megteremteni. Növelni kellett a lakosság létszámát, amit az ozorai uradalom területén német ajkú telepesekkel oldottak meg. A telepesek számára a régi, sokszor lepusztult falvakat jelölték ki, rendszerint azokat, ahol legalább romjaiban megmaradt a középkori templom. A telepesek bevándorlása itt nem váltott ki olyan feszültségeket, mint amilyenek a veszprémi káptalan foki és töreki birtokán keletkeztek a helyiek és a betelepülők között. A mezőgazdasági termelés a majorságokban folyó tevékenységen alapult, ami teljesen eltért az egyoldalúan jobbágymunkára berendezkedett földesúri gazdálkodástól, jóllehet a kiváltságok ebben az esetben is maradéktalanul érvényesültek. Az egész birtoklási, termelésszervezeti és haszonbevételi rendszert a Habsburg-birodalomban már jól kialakított majorsági-uradalmi modell jellemezte. Ebben a rendszerben az Ozorán működő, s a dél-dunántúli Esterházy-uradalmakat irányító inspektor mellett Ozorán lakott az uradalmak gazdasági-pénzügyi tevékenységét felügyelő számvevő, az ozorai birtok tiszttartója, számtartója, pénztárosa, ügyvédje, sáfára, kasznárja és erdőmestere; az erdésze, kertésze, kovácsa és más uradalmi alkalmazott. Az Ozorán lakó uradalmi vezetők egy része és az iparosok az uradalom által adott téglából építtetett házban laktak, az iparosok pedig az uradalmi műhelyben dolgoztak. Az uradalom központját az újjáépített ozorai várban 1733-ban helyezték el, amikor már működött a beszálló-vendéglő, ahol a kiváltságoknak megfelelően az uraság borát mérték Szent Mihály napjától Szent György napjáig. A barokk kastély formában újjáépített várban helyezték el a jószágkormányzóság tisztségviselőinek lakásait, hivatalait, az uradalmi börtönt, itt ülésezett az úriszék, a földesúri bíróság, ide gyűjtötték az uradalmat megillető bortermést, sőt egyes helyiségeiben gabonát is tároltak a 18. század első felében. Más ozorai uradalmi épületekről fennmaradt írásokban lévő adatokat Koppány (1995) a következőkben foglalta össze: „Az először 1688-ban összeírt - és valószínűleg jóval korábbi eredetű - két vízimalmot 1736-1737-ben az uradalom az ozorai lakosok robotjával és szerződtetett molnárokkal építtette újjá. A két-két kerékre járó malmok a Sión árvezető híd két oldalán voltak és fából készültek. Az uradalmi kocsmát 1717-ben építették téglából. Az 1732-ben ugyancsak téglából emelt megyei szállásházról, az 1735-ben épített provizori (tiszttartói) házról és az 1736. év végére elkészült kékfestő hengerműről tudunk, ahova a pincehelyi kékfestőit költöztette át az uradalom. A kékfestő műhelynek a Sió közelében kellett lennie. Ott volt a posztómalom is, amelyet az iratok először 1743-ban említenek, bár az 1740-es összeírásban már szerepelnek posztócsapók. Végül 1739-ben említik először a Sió túlsó, már Veszprém megye területére eső oldalán a tóti pusztai majorságot, ahol akkor a ménest tartották. Az uradalmi épületekkel szemben... a település házai fából épültek. Ozora... jog szerint mezőváros volt, tehát bizonyos fokú önkormányzattal rendelkezett, építészeti képében teljesen falusias maradt. A 17. század végén még ismételten megerősített jogaikat az uradalom... sorozatosan megnyirbálta. 1737-ben az uradalom megvonta a malmok jövedelméből járó összeg egy negyedét. A város panasza szerint »Kegyelmes Urunkk Contractusa mellett Sió vízén négy kerékre tett Malmot épéttünk pénzen vett fánkbul, melyekk csinyálassa oly keservessen essett, hogy a szegény Lakosoknak az ujjal között gyütt ki az vér, s éhen szomjan csinálttuk«. Ez évi másik panaszuk pedig így szól: »az Méltóságos Urasság Tisztjei hírével egy Város Házátt pénzen vett fáinkbul csinyáltattunk, melly Háznak föl Építéssé a szegény Városnak 150 foréntokban« volt, de azt Gaál Gábor inspektor az ugyancsak fából épült kocsmával együtt lebontatta... Tarnóczy tiszttartó 1743 februárjában arra vonatkozóan kért utasítást a kismartoni központtól, hogy mivel a lakosság házai karbantartásához szabadon használhatja az uradalom erdőit és ez a szokás az erdők kipusztulásához vezet, mitévő legyen. A válasz ismeretlen, a későbbi adatok azonban azt bizonyítják, hogy a jobbágyházak építőanyaga változatlanul a fa maradt...”
