Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
A SIÓ MENTI BIRTOKOK ÉS TELEPÜLÉSEK A 11-18. SZÁZADBAN 101 A veszprémi káptalan a foki - illetve a 18. század közepétől egyre gyakrabban sió-fokinak nevezett - birtokán nem folytatott majorsági földművelést, jóllehet a Balatontól délre fekvő allódiuma, Fok-Szabadi, Kiüti, Ságvár és Nagyberény határaiból álló uradalmának megszervezését már a 18. század első évtizedeiben megkezdte, és az uradalom irányításának központját a század közepére Kilitin alakította ki. A foki birtoktestből a káptalan mintegy 280 hold szántót bérbe adott, kb. 90 holdat juttatott a plébánosnak, a templomnak, az iskolamesternek, a jegyzőnek és a faluközösségnek, illetve néhány holdat kiosztott minden évben a konvenciós alkalmazottaknak. A fenti adatok alapján úgy véljük, hogy a foki birtok területéből a 18. század során szántóként kb. 1000-1200 magyar holdat használtak, 20 holdnyi lehetett a szőlő területe, a többi pedig belsőség és gazdaságilag hasznosíthatatlan volt. Mivel a foki birtokon erdő all. századtól kezdve a 18. század végéig sohasem volt, a település évszázadokon át „fabehozatalra” szorult. A tűzifa tekintetében valamivel jobb lehetett a helyzet. A 18. században „Sióbozót”-nak nevezett terület Balaton felé eső nyúlványainak szélén a falu fűz- és égerfa állományokból fához juthatott ugyanúgy, mint az előző századokban. A birtoknak a „sziget” alatti részén időnként zárt nádasok is kifejlődhettek, de ezek nem tehettek ki többet 50-60 holdnál. A Sió-Fok területéhez tartozó foki birtok állapotában - a jobbágyság megszüntetéséig, illetve az 1844-1845-ben végrehajtott úrbéri rendezésig - a mezőgazdasági művelés tekintetében lényeges változás nem történt. A falu életét alapvetően befolyásoló egyéb káptalani gazdasági tevékenységeket a későbbiekben ismertetjük. Az előzőekben bemutatott események és adatok azt bizonyítják, hogy a foki birtok és Fok település közel ötszáz évig a tihanyi apátság, majd ezt követő 150 évi bizonytalanság után több mint kétszáz évig a veszprémi káptalan tulajdona volt. A foki birtoktól délre, a Sió vizének jobb partja mentén a 11-18. században folyamatosan létezett a kiüti birtok és Kiüti település ott, ahol az avarok telephelye nagyon valószínű, hogy megérte a honfoglalást. Csánki Dezső (1894) szerint 1082-ben említették oklevélben először Clety néven, majd 1229-ben, 1265-ben, 1302-ben és 1358-ban szerepel még az okiratokban. Amint említettük a Sió a régi oklevelekben és leírásokban című részben, a johannita konvent 1358. évi jelentésében Keleti falu (a Szt. László király nevében készített hamis oklevélben Kelethi falu) megnevezéssel illették. Magyar Kálmán (1989) szerint Szt. István idejében Kilitin a fejérvári bazilika papsága és a pannonhalmi apátság is kapott birtokadományt. Magát a falut 1332-1337 között „plébániás helyként” említették és a székesfehérvári káptalan birtoka volt. Kiüti határa déli irányban Juth, Ságvár és Adánd, nyugati irányban Töreki határáig terjedt, nagy területű szántót, szőlőművelésre alkalmas helyeket, rétet és legelőt valamint erdőt foglalt magába. Nincsenek adatok arról, hogy a székesfehérvári káptalan és a pannonhalmi bencés apátság hogyan osztozott a falu határán a 11-14. században, de a források szerint a bencéseknek Szt. László 1083-1095 között Kilitiben szőlőket és szőlőművelő jobbágyokat adományozott. Arról sincsenek adatok, hogy Kiüti és vele a két birtok mikor került a veszprémi káptalan tulajdonába. Lukcsics József (1908) szerint a „két Kiüti” a 16. század elején már az ő birtokuk volt, és az 1550-es évek második felében mint veszprémi káptalani tulajdon került török fennhatóság alá. A török hódoltság idején Kiüti a törökkoppányi nahie-be (járáshoz) tartozott és a többi jobb parti Sió menti településhez hasonlóan mindvégig lakott volt. A török defterek adatai között Kiüti 1580-ban 17, 1582-ben 35 (!) adózó háztartással szerepelt. A török uralom után a falu 24 háztartását írták össze, és az 1728. évi megyei összeíráskor Kilitinél megjegyezték, hogy az „ab antiquo populosa”, vagyis régtől fogva lakott. Bél Mátyás az 1730-as évekből származó, Somogy megyét ismertető kéziratában Kilitiről többek között a következők olvashatók:92 92 Lukács Károly fordítását figyelembe véve
