Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)

I. A BALATON VÍZGYŰJTŐJE ES PARTMENTI ÖVEZETE - A Balaton partmenti övezetének földtani, földrajzi, és vízrajzi sajátosságai

a három nagyobb mélyedésbe. A félszigeten csupán egy, a K. Nagy Dezső által foglalt "Ciprián"-forrás van, ami igen lágy és kevés vizet ad. A Tihanyi-félsziget 12 km2-es területének nagyobb része a Balaton vizgyűjtő szempontjából lefolyástalan terület, amelynek élővilágát a közvetlen tóparti sáv kivételével kizárólag a ráhulló csapadékvíz tartotta fenn mindaddig, amíg a vezetékes vízellátásba a félsziget magasabban fekvő részeit be nem kapcsolták. A félsziget a régészeti leletek szerint a bronzkor óta ember által lakott terület, de az egész területét befolyásoló emberi tevékenység hatása alá 940 évvel ezelőtt, 1055-ben a Szent Benedek-rendi apátság létesítésekor került. Történeti feljegyzések bizonysága szerint olyan földrajzi kistájat képezett, amely a naturális gazdálkodás korszakában 500-600 ember ellátását biztosítani tudta. Így lehetett ez még 250 évvel ezelőtt is, amint az Bél Mátyás kéziratának Lukács Károly (1943) által közzétett, alábbi szövegéből kitűnik:

"Ezen a félszigeten különben semmit sem kell nélkülözni, ami a kényelmes életmódhoz szükséges. Vannak szántóföldjei, rétjei, szőlői, halászóhelyei és bőségesen állatai, vadak úgy mint szelídek...Dél felé amerre a tavon át kompokkal közlekednek, szőlőskertek vannak, ennek a dombnak a folytatásában pedig a félszigetnek a tóra tekintő nyugati oldalán erdők és cserjések sötétlenek...A dombok közt két mocsárnak vagy halastónak állandóan felbugyogó vize csillog s ezeket legelők és vadászóhelyek veszik körül. Egyébként mindent veteményeznek és termelnek itt. . . semmi sem hiányzik ennek a szigetnek, hogy szükség esetén önmagát, az apátságot úgy, mint a városlakókat el ne láthassa mindazzal, ami az élet fenntartásához szükséges...Egyébként maga a sziget a tó közepéig benyúlik több mint fél mfd-nyire, sőt a parton körüljárva egy német mfd-nél aligha lesz kevesebb az útja. Egyetlen bejárat vezet a félszigetre nyári napkelet felől, ahol a lapály kb. kétszáz lépésnyire szorul össze. Ezért is ezt a bejáratot a félszigetre régen mélyen leásott árokkal és a körülvevő tóból mindkét oldalról beeresztett vízzel szokták elzárni." (Kiemelés V.Á.-tól)

Az idézetben két helyen szereplő "sziget" megnevezés nem elírás; a XVIII. századi kéziratokban a Tihanyi-fél szigetet szigetként és félszigetként egyaránt szokták említeni. Ennek a legvalószínűbb oka az előbbi idézetben szereplő árok, ami a földrajzi értelemben vett valóságos félszigetet már több évszázaddal korábban "szigetté" tette. Erre a kérdésre a későbbiekben még visszatérünk, ezért itt csak arra utalunk, hogy Römer Flóris (1860) "A Bakony" c. könyvében a következőket írta róla:

"Nincsen itt szándékom az annyiszor leírt Tihanyt bővebben ismertetni, s azt mit váráról, két elpusztult falujáról - melyek templomromjai s házhelyei manap is láthatók; - úgyszintén azt, mit a félszigetet védő s tornyokkal ellátott csatornáról még húsz év előtt fürkésztem, tudok,..." (kiemelés V.Á.-tól)

Römer tehát 1840-ben még "fürkészte", azaz tanulmányozta azt az árkot, amelyet Erdélyi László (1908) "A tihanyi apátság története" c. munkájában Péter esztergomi érsek 1418. évi oklevelét közölve már a XV. században létezőként

86