Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)
VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - Tömeges halpusztulások a Balatonban
Tömeges halpusztulások a Balatonban. Az 1965. évi halpusztulás. Szórványos halpusztulás a Balatonban előfordulhatott a régi időkben is, különösen a küsz és a dévérkeszeg ívása idején. Kórokozók és élősködők okozta megbetegedések, de még elöregedés miatt is történhetett elhullás. Ezek a pusztulások a "természetes mortalitás" körébe tartoztak és nem keltettek különösebb feltűnést, mivel egy-egy helyen általában darabonként kerültek az emberek szeme elé, s akkor is ritkán. Az íváskor bekövetkezett pusztulásokat sem jegyezték fel gyakran a balatoni halak életével foglalkozó kutatók. Legalábbis erre lehet következtetni Sebestyén (1962) balatoni kutatások eredményeit ismertető dolgozatából a következő idézet alapján: "Az a régebbi balatoni megfigyelés, hogy a küsz ívása köves partokon nagy hal- pusztulással jár, újabban is megerősítést nyert, valamint az is, hogy az ívás küzdelmeinek leginkább a fiatal korosztályhoz tartozó hímek esnek áldozatul. (Lismann 1933, Entz 1951, Woynárovich 1954, 1956) Lismann felhívta a figyelmet arra is, hogy ebben a pusztulásban az ívóhely körülményeinek >köves part< is része van. Hasonló értelmű tényezőnek lehet tulajdonítani az egyik évben észlelt óriási keszeg-veszteséget Somogy lapos hullámmarásos partjain, rendkívül kedvezőtlen vízdinamikai körülmények között. A elpusztultak magas %-ban nőstények voltak." Ezek ismeretében nem lehet csodálkozni azon, hogy amikor 1965-ben február végén, március első napjaiban Fonyód-Balatonfenyves partjainál a víz felszínére kerültek az első csukatetemek, az még nem okozott riadalmat. Az eset még március végén sem váltott ki országos viszhangot, csak április elején, amikor a fogassüllő pusztult már tömegesen, s igazán május elején vált országos riadalommá, amikor a csukán és a fogassüllőn kívül a dévérkeszeg, a sügér, a ponty, a balin, a kősüllő és a harcsa tetemek elborították a vízfelszínt a tó Tihanyig terjedő részén. A Balatonon ekkor szinte csak döglött halat lehetett "halászni”. A halak elhullása egészen júniusig tartott. A kiszedett haltetemek alapján az elpusztult halak tömegét 500 tonnára becsülték. A szakemberek szerint a fogassüllő állományt érte a legnagyobb veszteség; több mint a fele elhullott. Ennek ellenére ezt az óriási méretű és a Balatonon első ízben történt tömeges halpusztulást nem követték komolyabb intézkedések, ami valószínűleg annak tulajdonítható, hogy a halászok 1965-ben csaknem ugyanannyi halat fogtak összességében, mint öt évvel korábban 1960-ban. A kutatók elsősorban az előidéző ok felderítésére összpontosítottak és amint azt már ismertettük, a vízben, a haltáplálékban és a hínárban megtalálták a mező- gazdaságban akkoriban használatos rovarirtószerek hatóanyagait, a HCH izomereket és a DDT-t, illetve annak származékait. (A halakban nem vizsgálták ezeket.) Ebből arra következtettek, hogy a halpusztulást ezek idézhették elő. A DDT ugyanis a halakra nézve nagyon mérgező vegyület: 0,057 mg/liter koncentrációban 96 óra alatt pl. a pontyok 50 %-át biztosan megöli. Ráadásul a természetben 707
