Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)
VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A Balaton halállománya és annak változásai
lógiai, a genetikai és szaporodásbiológiai, a magatartásiam (etológiái) valamint a rendszertani és faunisztikai, továbbá környezettani kutatások idevonatkozó eredményeit. E tudományterületekhez tartozó kutatások és vizsgálatok egészen az 1950-es évek elejéig a balatoni halakra vonatkozóan szinte kizárólag a rendszertani és faunisztikai területre korlátozódtak és csak néhány táplálkozásbiológiai és magatartásiam megfigyelés eredményét közölték a szakirodalomban. Jól tükröződik ez Entz és Sebestyén (1940) "A Balaton élete" c. munkájában, ahol három oldalon plusz egy táblázatban foglalták össze az addig végzett vizsgálatok és megfigyelések eredményeit. Röviden összefoglalva ezek a következők: A Balaton legtöbb hala nem tipikus nyíltvízlakó, hanem inkább mocsaras nádasok, hínárosok, a parti öv vagy a fenék életközösségéhez tartozik. A Balaton halainak megismerésében Vutskits elévülhetetlen érdemeket szerzett kutatásaival. Daday (1897) által közzétett hallistán jóformán ugyanazok a fajok szerepelnek, mint amelyeket Lukács (1932 b.) közölt harminchét évvel később. Hazánk akkor ismert 76 halfajából a Balatonban csupán 40 él Lukács kimutatása szerint és ebben számban a néhány külföldről betelepített faj is benne van. Az angolna és a kecsege ritkán, a mesterségesen létesített viziuton juthatnak be, de a Sió-zsilip felemelése óta aligha kerülnek be a tó vizébe. A lápi póc és a réti csík is alkalmi vendég, mert tulajdonképpen a berkek és a Balatonba ömlő árkok lakói. így a balatoni halfajok száma 33, melyek közül 20 őseurópai, a pontusi fajok száma 13, illetőleg 11, a benszülött u n. pannoniai faj csupán 3, (illetve 2) él a tulajdonképpeni Balatonban. Az újabban betelepített külföldi halak a naphal, a törpeharcsa és a pisztráng sügér. Ezek közül a legismertebb a naphal, amely nemcsak gyakran kerül hálóba, hanem sokszor megfigyelhető a parti vízben is. A másik két faj rendkívül ritka. Tipikus nyíltvízi halak a fogas, garda, kősüllő, őn, küsz és a halivadék. Tavunk egyik legjellemzőbb hala a garda. Májusban ívik. A Balatonban ősszel nagy csapatokba verődik, "csomóban van". Télen mélyebb vízrétegekbe húzódik. A garda táplálkozására a hézagos bélcsatorna vizsgálatok "vetnek némi fényt". Túlnyomóan állati eredetű, (vízbehullott rovarok, zooplankton) táplálékát úgylátszik a nyíltvízből szerzi, de hínárosokban és a fenéken is táplálkozik. Ezen kívül hínárlevelet és moszatokat is fogyaszt. A fiatal halivadékot sem veti meg. A tó főhala, a halgazdaságilag is legnagyobb értékű balatoni fogas. Legkedveltebb tápláléka a küsz, a varsinta (vágódurbincs) és a garda. A hideg évszakban a küsz és a garda, tavasszal és nyáron inkább a varsinta esik áldozatául. Saját faját sem kíméli, táplálkozása télen is elég élénk. A Balatonnak legnagyobb egyedszámban előforduló hala az apró termetű szélhajtó küsz, a nyíltvíz lakója. íváskor azonban nagy rajokban jelenik meg a partközeiében. Az ívó küszrajok természetesen "tiszta" rajok, ősszel viszont kétféle csoportosulás különböztethető meg. Az apró példányok jóformán "tiszta" rajokat alkotnak, míg a nagyobbak erősen kevertek keszegfélékkel. Tavasszal és nyáron, az ívó rajoktól eltekintve, más halakkal társulva úsznak, s e vegyes rajokban küszön kívül keszegek, sügér, koncér, elvétve garda, őn és ponty is akad. A rajok összetételére általában a fogástípusokból lehet következtetni. Az apróhalfogások a tavaszi és nyári időszakban vegyesek. Ősszel és télen háromféle fogástípus van; a már említett kétféle küszfogás és a varsinta 652
